Dr. Antall József kijelölt miniszterelnök válasza a kormányprogram vitája során elhangzottakra és miniszterelnöki eskütétele után elmondott beszéde.
Elnök: Szabad György
ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Vendégeink! A rádió mellett és a televízió előtt ülő honfitársaink! A kormányprogram vitája befejeződött. Felkérem dr. Antall József kijelölt miniszterelnököt, adja meg válaszát.
DR. ANTALL JÓZSEF kijelölt miniszterelnök: Elnök úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim! Végére értünk e kétnapos vitának, amelyet Önök – a beterjesztett kormányprogram részleteivel és egészével kapcsolatban álláspontjukat kifejtve – megvitattak. Sok minden elhangzott a Parlamentben, sok mindent elmondtak mellette és ellene. Szeretném kifejezésre juttatni, hogy ennek a vitának a legnagyobb jelentősége az, – és ezt egyáltalán nem valamiféle szónoki fogásból mondom –, hogy Önök ellene szóltak. Ez a legnagyobb történelmi tett és a legnagyobb történelmi élmény, hogy ezt a programot nem fejbólintással, nem dicsérő szavakkal fogadták, hanem kritikával, vitriolos megfogalmazásokkal, olyan megjegyzésekkel is, amelyek sokakban akár visszatetszést keltettek, vagy egyesekből akár felháborodást váltottak ki. Én magam nem tartozom ezek közé. Én őszintén örültem annak, hogy végre megértük azt a napot, amikor egy kormányprogramot így vitattak meg és így szóltak le. „A politikában az, hogy gazember, csak annyit jelent, hogy eltér a véleményünk” – mondják a franciák. (Derültség, általános taps.)
Éppen ezért számomra keserűséget okozott volna, és meg is kerestem volna Orbán Viktor képviselőtársamat, ha nem ilyen hozzászólással fogadta volna a programot, aggódtam volna egészségi állapota miatt. (Derültség, nagy taps.) annál inkább, mert hónapokon keresztül ültünk egymás mellett az Ellenzéki Kerekasztal alkotmányjogi bizottságában, vagy ültünk akár egymással szemben, és újra ültünk egymás mellett, amikor a másik oldallal tárgyaltunk, amelyiknek ugyan két oldala volt. (Derültség.) Éppen ezért sem akkor, sem most, sem azóta soha rossznéven nem vettem, és biztosíthatom Orbán Viktort, hogy semmi körülmények között nem fogom zokon venni a kritikáját, akár élesen is fogalmazza meg, hiszen az ellenzéknek valóban az a dolga, hogy kifejtse ellenvéleményét, elemzését, kritikáját adja, és a parlamentarizmusban az szép, hogy részben az előadóművészet körébe is tartozik, és fontos az, hogy ehhez megfelelő formát is találjon. Mindenki olyan formát talál, amilyet gondol érvei alátámasztására, vagy egyszerűen egy kialakult stílusnak, kialakult politikai magatartásnak kíván eleget tenni.
Azért kezdtem az elején, és ezzel a megjegyzéssel, mert a FIDESZ teljes következetességgel szállt szembe minden pontjával a programnak, beleértve a formáját, tartalmát, és úgy gondolom, hogy erre a FIDESZnek feltétlenül szüksége volt és lesz is a jövőben, hiszen a szókimondás politikai pártjaként alakult meg. A szókimondás az az identitástudata a FIDESZnek, amivel a magyar politikai palettán helyet kívánt magának szerezni, és nemzetközi viszonylatban is különleges magyar produkcióként, a fiatalok pártjaként, de felnőtt pártként kívánta kifejteni a működését. Winston Churchill mondta azt, hogy „nincs komikusabb, mint egy ifjú konzervatív vagy egy öreg radikális”. (Általános taps.) Örülök, hogy mindezt elmondták.
Hivatkozhatnék Bebelre is – már csak azért is, mert szociáldemokrata barátaink kívül maradtak a Parlamenten. Bebel azt mondta: „Mindig megijedek, ha ellenfeleim dicsérnek, hogy valami szamárságot mondtam”. (Derültség.)
Azt hiszem, dicséretes a programunk, mert politikai ellenfeleink és ellenzékünk egyértelműen megkritizálta, sőt – nyugodtan mondhatom –, szembe is szállt vele. Ezt ne vegyük rossz néven, természetesnek kell tartanunk, mert ez a dolguk – mondom másodszor.
Ennek jegyében néhány kérdésre fogok válaszolni, de nem akarok részletekbe bocsátkozni, mert így is embert próbáló órákat éltünk át. Kollégáim, barátaim, akik a program előkészítésében is részt vettek, nagy adag papírral láttak el a válaszadáshoz – ezt megrettentésükre mutattam most meg. Tárgyilagos pontokba szedve ismertethetném újra a válaszokat, de nem hiszem, hogy az megoldás lenne, vagy előbbre vinne.
Én sokkal inkább arról szeretnék szólni, amit ma fontosnak tartok. A fontos az, hogy az ünnepi megnyitó, majd az eddigi viták után most valóban igazi parlamenti vita zajlott. Ez az igazi parlamenti vita, ha sok parlamenttel összehasonlítjuk, még mindig nagyon is békés volt, nagyon is fegyelmezettek voltak a tisztelt képviselőtársak, hiszen egy olyan parlamentben ülünk most – nem ijesztgetni akarom nagyrabecsült elnökünket –, ahol már lőttek is az elnöki pulpitusra. Már ebben a Parlamentben is volt verekedés, és számos fejlett nyugat-európai ország parlamentjében került hasonló eseményre sor. Továbbá: aki végighallgatott már nyugat-európai parlamenteket, zöldek és más politikai szervezetek hozzászólásait és bekiabálásait, azok csak elismerésüket fejezhetik ki az ellenzéknek, és külön a FIDESZnek, akik úgy viselkedtek, mintha a francia akadémián ülnének, hatvanon felül. (Derültség, taps.)
Ha ezt a színfoltot a magyar parlament magáénak tudhatja, akkor fogjuk ezt úgy fel a jövőben is – ha bizalmat kapunk –, a FIDESZnek egyik feladata, hogy fiatalos lelkesedéssel, szaktudással bennünket élénkítsen, és Cavinton helyett is őket fogjuk „szedni”,… (derültség) …mert a szklerózis felé haladva akár mindenkor frissítőleg hat, ha bennünket szellemi tornára és reagálásra kényszerítenek. Ezért külön is köszönöm a szavaikat, és köszönöm, amit elmondtak.
A műfajhoz, amit érintettek: hogy programe vagy nem program. Ez az első és természetesen ellenzéki megfogalmazás. Biztosan én is így mondtam volna a másik oldalon – és néhány évtizeddel ezelőtt. Azonban, mivel öreg róka vagyok, a Házbizottságban megkérdeztem, az Alkotmány azon rendelkezése, hogy program, amit be kell terjeszteni, tulajdonképpen mit jelent. A Házbizottság úgy foglalt állást, hogy nem lehet átfogó, részletes programot várni tárgyilag, hanem a programnak irányelveket kell tartalmaznia, és az átfogó koncepciót.
Amikor az alkotmánymódosításra került sor, az alkotmányjogi bizottság előadója azt mondta: „A javaslat a jelenlegi szabályozáshoz hasonlóan tartalmazza azt, hogy a miniszterelnök megválasztásáról és a Kormány programjának elfogadásáról az Országgyűlés egyszerre határoz. A kormányprogram így természetszerűleg nem jelent, nem is jelenthet részletes programot. Azt jelenti csupán, hogy a miniszterelnöknek rendelkeznie kell a teendőkre vonatkozóan egy általános elképzeléssel: tudnia kell, hogy mit akar csinálni, stb.” Ez hangzott el itt. Sem a Házbizottságban, sem itt nem tiltakoztak az igen tisztelt megjelentek, úgyhogy a műfaji kérdésről és arról a jogos szerénységről, hogy irányelvet írtunk, azt hiszem, nem érdemes szólni, hiszen a parlament hagyta jóvá ezt a felfogást.
Nem fogok minden pontra kitérni, hiszen a felszólalók a kormánypártban, a kormánypártokban egyaránt említést tettek olyan kérdésekről, amelyek már válaszok voltak az ellenzéknek is. Ezért néhány ponton fogok csak reagálni az elhangzottakra, éppen azért, hogy haladjunk, és hogy eleget tegyünk az első ellenzéki szónoknak – akit, joggal, „vezérszónoknak” nevezett elnökünk –, Tölgyessy Péternek. Tegnap reggel azt mondta, hogy most már kezdjük el a hatalom gyakorlását. Sajnos, ebben megakadályoztak bennünket, úgyhogy mi még most sem tudjuk gyakorolni, hiszen két napra nyúlt – amiért egyáltalán nem haragszunk, legalább, ha nem is fáradtságmentes, de szabad két napot kaptunk.
Inkább arról szólnék éppen ezért, hogy mit jelent a koalíció, mit jelent, ami sokszor elhangzott, és nem egyszer – jogos vagy nem jogos – kacajra derítette az ellenzéket. Örüljünk ennek, hiszen a Parlamentben csak akkor fogjuk tudni elviselni a hosszú üléseket, ha közben lesznek olyan pillanatok, amik derűre is okot adnak. Meggyőződésem szerint – pártállástól függetlenül – a szórakoztató szónokok lesznek a legnépszerűbbek. (Derültség.) Torgyán képviselőtársam… (derültség.) …máris élen jár. (Derültség, taps.)
A koalíció tulajdonképpen három olyan politikai pártnak az együttes kormányzását jelenti, amelyik három politikai párt közös irányvonalat is jelent, de másmás társadalmi, politikai csoportokat képes mozgósítani, más rétegekhez is tud nyúlni – de az átfogó stratégiai célja azonos. Azt sem titkoljuk – egymás közt is megállapíthattuk –, hogy nemegyszer pártjainkon belül is van annyi ellentét, mint egymás között, hiszen nézetkülönbségek hogyne lennének ennyi évtized után ily’ hirtelenül összekerült politikai szervezetekben. Az alapvető kérdésekben, abban hogy mi hová tartozunk, mit akarunk, egyetértünk. Annak a bizonyos centrumpolitikai irányzatnak – amint már elmondták – semmi köze nincs semmiféle korábban aposztrofált keresztény kurzushoz vagy egyébhez. Mi egy olyan politikai pártot jelentünk – és velünk együtt a három politikai párt –, amelyik nemcsak itt alkot koalíciót, hanem együttes részvételre kapott jogot az Európai Demokrata Pártok Uniójában, ahol együtt van ez a három párt, s a kereszténydemokraták, valamint az európai demokrata pártok együttesen foglalnak helyet, és ezt a három pártot közösen akceptálják.
Mi tehát ezt jelentjük.
Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy sokszor generációk ütköznek. Ennek a magyar Országgyűlésnek egyik sajátossága az, hogy fiatalok, akik részt vettek az elmúlt esztendők küzdelmeiben, együtt vannak olyan idősebb emberekkel, akik nem itt öregedtek meg ebben a Parlamentben; nem az egykori korelnökhöz, Madarász Józsefhez hasonlóan, aki világrekorder volt képviselői mandátuma birtoklásában és a 100 évet meghaladó életkorával, hanem a Parlamenten kívül töltötték ezeket az évtizedeket, és legyenek türelmesek a Parlament fiatalabb tagjai is, amikor régi fájdalmakat, régi sebeket tárnak fel, és amikor egy nemzet sok évtizeddel ezelőtt és az elmúlt esztendőkig viselt sorsát, fájdalmát kívánják egyszer kibeszélni, és ezt is elmondják Önöknek. Ez ennek a Parlamentnek a sajátossága, és akkor tudjuk ezt az országot, ha ki tudjuk emelni ebből a válságból, ha fiatalok és öregek együttesen képesek erre.
Mi ezért megbecsüléssel kívánjuk hallgatni őket és azokat a kérdéseket, amelyek igen gyakran részletkérdéseknek tűnnek, a mindennapi élet apró eseményeinek, nem magas intellektuális élményekből fakadó megállapításoknak, hanem a hétköznapi egyszerű ember fájdalmából, nehézségeiből táplálkoznak, akkor azt érezzük fontosnak, hogy ebben az Országgyűlésben elhangozzanak.
Egészen más történelmi körülmények között, de a századelőtől kezdve voltak a magyar Parlamentnek olyan képviselői, mint Nagyatádi Szabó István és mások (és csak örülhetünk annak, hogy a dédunokája is köztünk van például), aki az első parasztképviselők egyike volt e Házban, és igenis szükség van arra, hogy minden réteg akaratát, ismeretét tolmácsolja az, aki itt képviselő. Én ezért mindig egyformán figyelemmel fogom hallgatni azt, aki a legegyszerűbb kérdésekről is akar szólni, vagy pedig a legmagasabb röptű dolgokról. És meg fogjuk tudni különböztetni a rozsot a búzától.
A másik, amit itt még el kell mondanom, hogy a koalíciónak vannak belső nehézségei, mint ahogy az ellenzék sem egységes – miért is lenne? –, de az ellenzékben is vannak egyetértések és vannak különbségek. A koalíció majd meg fogja oldani ezeket a problémákat, és a Kormány tulajdonképpen azt teheti, hogy megkísérli a kormányzás érdekében összeegyeztetni a három párt politikai programját. És egyet nem felejthet el senki, amire történt már utalás: mi nemcsak azért vagyunk itt, mert hiszünk abban, hogy vagy megkapjuk a szavazatokat, vagy nem, hanem azért, mert az a három politikai párt a magyar néptől az elmúlt választáson felhatalmazást kapott arra, hogy ha többséget tud alkotni, akkor kormányt alakítson. Ez a magyar Országgyűlésnek azt a politikai erejét jelenti, amely a parlamenti képviseletben pontosan ugyanazt a számot jelenti, mint az 1945-ös választásokon az akkori Független Kisgazda Párt szerzett más, köztük kereszténydemokrata politikusok listájára való felvételével. Ez azt jelenti, hogy ez a politikai erő Magyarország történetében állandó tényező!
Én hiszem azt, hogy lesznek választások, amikor más koalíciók fogják ezt az országot kormányozni, vagy akár más politikai pártok kapnak abszolút többséget, és ha ezt itt fogom megérni, akkor nagyon jó ellenzéki beszédeket szeretnék tartani. (Derültség.) Őszintén irigyeltem és már a választás éjszakáján tele voltam aggállyal és szorongással, hogy nekem esetleg a kormányzópárt padsoraiban kell ülni, és milyen jó beszédeket tarthat majd Tölgyessy Péter és Orbán Viktor velünk szemben, és milyen könnyű lesz – legalább lelkileg – mindent megtenni, hiszen a felelősség kormányzati súlya reánk hárul!
Éppen ezért az ellenzéki felelősség más, de nem kisebb, csak könnyebb; mint ahogy mindig könnyebb kritizálni, mindig könnyebb tanácsokat adni, mint azt végrehajtani. Ez vonatkozik nemcsak reánk, ez vonatkozik az előző kormányzatra is.
Amit szeretnék először a külpolitikával kapcsolatban tett megjegyzésekre elmondani, az az, hogy örülök annak, hogy a külpolitika kérdésében hasonló álláspontot foglalt el a Ház majdnem valamennyi vezető pártja, de legalábbis az alapcélokban. Természetesen a módszerekben, a tempóban, a megközelítésben lehet különbség. Legyenek meggyőződve arról, hogy a Kormány külpolitikája nem lesz egyirányú, hanem valamennyi, az ország nagyságához képest sokfelé tekintő és sokféle országgal kapcsolatot tartó Kormány lesz. De a programban nem az volt a dolgunk, hogy földrajzórát tartsunk a Tűzföldtől Alaszkáig, hanem az, hogy megjelöljük a főbb pontokat, hogy mely országcsoportokat kell elsősorban figyelembe venni!
És azt is elmondhatom, hogy szóltunk éppúgy a regionális szempontokról, szóltunk a kisebbségi kérdésekről, de mindenesetre mindig meg fogjuk köszönni, ha ráirányítják a figyelmünket egy-egy elhanyagolt kérdésre.
A varsói paktum kérdésében is világosan állást foglaltunk. Abban, hogy a varsói paktumból Magyarország ki kíván lépni, mert ma a varsói paktumot nem tartja alkalmasnak arra, hogy egyáltalán bármit garantáljon a számára. Az elmúlt évtizedek történetében pedig megmutatta szándékával 1956-ban, akkor, amikor az osztrák államszerződés megkötésével egyidejűleg született meg a varsói paktum, mintegy ezzel adva legalábbis féligmeddig jogi alapot ahhoz, hogy a szovjet csapatok az osztrák államszerződés megkötése után is itt tartózkodhassanak. De tudjuk azt, hogy ennek ellenére 1955 és 1957 között nem volt semmiféle jogi alapja.
Azonban a szerződéseket általában nem lehet egyoldalúan felrúgni, és nekünk az az érdekünk, hogy következetesen megfontolva, nemzetközi jogilag, diplomáciailag, katonailag megegyezéssel és a világ rokonszenvétől kísérve, egyeztetve, teljes felelősséggel tegyük meg ezt a lépést, nem pedig egyoldalú deklarációkkal vagy sürgősségi alapon. De az elszántságban és elhatározottságban teljes egészében egyetértünk.
Amit szeretnék még ezzel kapcsolatban megemlíteni, az az, hogy mi nem kívánunk a diplomáciai életbe pártpolitikát vinni. Elhangzott már elnöki figyelmeztetésben, hogy ne gyanúsítsa senki a koalíció pártjait, hogy saját maguknak ki akarják sajátítani a külszolgálatot. Örülni fogunk, ha megfelelő tehetségek fognak erre a pályára jönni, és nem titkolom, hogy a FIDESZ képzett, erre alkalmas tagjaira éppúgy számítunk, mint minden más szervezet és minden más politikai csoport tagjaira, de természetesen – és azt hiszem ebben egyetértünk – van politikai hovatartozás pártpolitikai alapon, és van kormánylojalitás. Amikor valaki egy kormányt képvisel a diplomáciai testületben, akit az adott kormányhoz köt a lojalitás. Őszintén sajnálom, hogy nincs jelen a kritikát megtevő Hegedűs István, mert különben – a kijelölt külügyminiszterrel egyetértésben – mindjárt kerestem volna neki egy szép diplomáciai feladatot. Nem biztos, hogy rögtön nagykövetséget, de valamilyen megoldást biztos, bár akkor nélkülöznünk kellene a képviselők sorából.
Amit szeretnék még ezzel kapcsolatban megemlíteni, az az, hogy mi nem kívánunk a diplomáciai életbe pártpolitikát vinni. Elhangzott már elnöki figyelmeztetésben, hogy ne gyanúsítsa senki a koalíció pártjait, hogy saját maguknak ki akarják sajátítani a külszolgálatot. Örülni fogunk, ha megfelelő tehetségek fognak erre a pályára jönni, és nem titkolom, hogy a FIDESZ képzett, erre alkalmas tagjaira éppúgy számítunk, mint minden más szervezet és minden más politikai csoport tagjaira, de természetesen – és azt hiszem ebben egyetértünk – van politikai hovatartozás pártpolitikai alapon, és van kormánylojalitás. Amikor valaki egy kormányt képvisel a diplomáciai testületben, akit az adott kormányhoz köti a lojalitás. Őszintén sajnálom, hogy nincs jelen a kritikát megtevő Hegedűs István, mert különben – a kijelölt külügyminiszterrel egyetértésben – mindjárt kerestem volna neki egy szép diplomáciai feladatot. Nem biztos, hogy rögtön nagykövetséget, de valamilyen megoldást biztos, bár akkor nélkülöznünk kellene a képviselők sorából.
Ami pedig az egyéb kérdéseket illeti, szeretném általánosságban elmondani azt, hogy az elhangzott vélemények között nagyon sok olyan figyelmeztetés, nagyon sok olyan kiegészítés volt, amit mi a három hónap alatt kidolgozandó kormányprogramban hasznosítani fogunk azért, mert felhívták a figyelmet, vagy annak jelentőségére esetleg jobban mutattak rá. De azért szeretném azt is elmondani, hogy ha a kormányprogram egészét vizsgálják, akkor minden kérdés valahol érintve volt. Arra azonban természetesen nem volt lehetőség, és főleg nem az előadói beszédben, így is elég hosszú volt, hogy mindazokról szóljunk, amit a tisztelt ellenzék elmondott. Ha azt mind beledolgoztuk volna, akkor még ma is az előadói beszéd lett volna, amit egyenként kifogásoltak vagy egyenként tartottak volna beveendőnek.
Azt is el kell mondanom, hogy nem kevésbé lett volna eklektikus, ha azokat a külön kritikákat és külön előterjesztéseket mind beépítettük volna. Én tudomásul veszem azt, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy kritizálja a hallottakat és kritizálja az előterjesztett szöveget. Ez megtörtént. De úgy gondolom, hogy olyan tanácsot, olyan ötletet, olyan javaslatot egyet sem kapott a kormánykoalíció, amelyiket gyakorlati hasznosításra, a kormányprogramban foglalt irányelveket meghaladóan, a gazdasági problémák kezelésére vonatkozóan vagy egyébként konkrét technikai megoldásként mondtak volna. Hangsúlyoztam, nem ez volt a dolguk, az volt a dolguk, hogy kritizáljanak. Őszintén fogunk örülni, hogyha a bizottsági munkában, a Parlament további munkájában, amikor a Kormánynak nagyon nehéz és felelősségteljes döntéseket kell majd hoznia és a Parlament elé terjesztenie, akkor nemcsak kritizálni fogják, hanem őszintén fogunk örülni, és kérjük arra az ellenzéket, hogy ha megtaláljuk azokat a szakértői fórumokat, megtaláljuk azokat a szakértői együttműködési lehetőségeket, mondják el szakértőként is és a bizottságokban mutassanak rá, hogy ők hogy gondolják és mit javasolnak, és az értékes gondolataikat, nagyszerű javaslataikat ne helyezzék frizsiderbe a legközelebbi választásokig, mert akkor esetleg már nem lesznek hasznosíthatók. Ha birtokukban van a bölcsek köve, akkor nagyon fogunk örülni, ha nem titkolják el előlünk. Eddig ez sajnos még nem vált előttünk ismeretessé. Természetesen joguk volt hozzá, de nagyon őszintén reméljük, hogyha vannak ilyen javaslataik, és vannak ilyen elgondolásaik, akár a Parlament soraiban, akár a parlamenti bizottságokban, akár szakértői konferenciákon vagy a sajtóban, mondják el, és ezt a konstruktív ellenzék pozíciójába illőnek fogjuk tartani. Eddig ez nem történt meg. Ezért természetesen súlyosabb kisebbségi érzés nem terhel bennünket.
Amit szeretnék még elmondani: a válaszok közül néhányra. Nem fogom a neveket mindenütt megemlíteni, hiszen többen szóltak ugyanarról, és azt hiszem, egy-két gondolattal lezárhatjuk.
Kifogásolták többen, hogy a program túl szép, túl rózsaszínbe festi a jövőt, és hiányolták, hogy nem eléggé mutat rá arra, ami súlyos és válságos. Úgy gondolom, ez nem felel meg a valóságnak, mert elhangzott a beszédben mindaz, ami ma Magyarországon válságot és Magyarországon súlyos körülményeket jelent, és ezt sohasem titkoltuk el. Benne van a programban az is, hogy ahhoz, hogy ezt megoldjuk, ahhoz áldozatokra van szükség.
De azt hiszem, hogy igazságtalanok azok a megállapítások, amelyek egyszerűen az egész programot úgy ítélik meg, hogy ez akár hasonló, akár azonos az előző korszak nem egy kormányának programstílusával, s nem kívántuk megmutatni a bajokat.
De úgy gondoljuk, minden szemfényvesztés nélkül alapvető fontosságú, hogy a magyar nép ne csak azt érezze, itt válság van, életszínvonalcsökkenés és keserű intézkedések, keserű lépések következhessenek be, hanem azt is meg kívántuk mutatni, hogy igenis van esély a kilábolásra, és ehhez hitre van szükség, arra, hogy az ország képes legyen kilábalni. Erre mutatott pontosan rá nem egy kormányzópárti koalíciós szónok, hogy igenis ezt az utat kívántuk jelezni, mert a magyar nép akarata, elszántsága és hite az, ami kiemelhet bennünket.
Egyszerűen legalább olyan hangulatot kellene ebben az országban teremteni, mint 1867 után volt, és nem 48-at mondtam még. De azt, hogy az abszolutizmus korszakának pesszimizmusa, letörtsége után igenis éreznie kell ennek a nemzetnek, hogy egy olyan közjogi fordulathoz érkezett, amikor megnyílik a tér arra, ha akar, akkor cselekedhet, és van esély arra, hogy az ország magára találjon, s elinduljon.
Ennyiben adtunk optimista hangszerelést, és azt hiszem, enélkül egy kormányprogram semmit sem ér, s ezt igenis nyugodt szívvel és felelősséggel mondjuk, hogy igenis van esély, de az esély záloga a magyar nép, és ha a magyar nép nem fog hinni, nem fog lelkesedni azért, hogy egy változás lehetősége áll fenn, akkor reménytelen a kilábolásunk. Ez igaz. Sem a külföld, sem a legokosabb elméleti programok nem alkalmasak arra, hogy kivezessék a népet ebből a helyzetből, ha önmaga nem hisz. Éppen ezért bizalomra és hitre van szükség, ezt hangsúlyoztuk. (Erőteljes taps!)
Elmondták többen az ellentmondásokról a véleményüket. Az ellentmondások természetesen kiélezhetők, hiszen egyszerre gazdasági megszorításokat kell alkalmazni, s egyszerre kell szociális intézkedéseket, egyszerre környezetvédelmi és egyszerre kulturális felemelkedést. Ez mind kijátszható számszerűen egymás ellen, s összeadható. De ahogy hallgattam az igen tisztelt ellenzék szónokait, az ő kívánságlistájuk legalább ilyen ellentmondásos volt, mert ők is pontosan elmondták, hogy mit kellene tenni nemcsak a gazdaságban, tudományban, sportban, egyéb intézkedésekben. Nem vettük rossznéven, félreértés ne essék, hiszen az a dolguk, ők az ellenzék, nagyrabecsülés érte. Csak megjegyzem válaszként, ugyanolyan ellentmondás jött volna abból is ki, ha az ő kívánságlistájukat raktuk volna össze.
Itt arról van szó, hogy mi megfelelő intézkedésekkel – ahogy Bod Péter képviselőtársam rámutatott már – meg akarjuk élénkíteni a gazdaságot, olyan politikát követünk, amelyben a fennmaradás kényszere jobb teljesítményre sarkall, ennek végén a növekedés a gazdaság természetes állapotává válik, s amikor a mai kisvállalkozói szektor 2020 százalékos növekedést ér el évente, amikorra vegyesvállalatok évi 1020 százalékkal bővítik teljesítményüket, akkor egy gyorsan ebbe az irányba átalakuló gazdaság képes lehet az európai átlagos növekedés elérésére.
Programunk súlyos örökségről is beszél, munkanélküliségről és más szociális problémákról. Nem titkoltuk, de egyidejűleg a segítés szándékát is kifejezésre juttattuk, és ennek megszervezésére éppen ezért az első, amit kértünk ettől az Országgyűléstől, hogy a kormányzati munkát is elősegítendő állítsunk fel újra Munkaügyi Minisztériumot, hogy ezt a válságot kezelni tudja, és támogatni kívánjuk az érdekképviseleti szerveket, de nem úgy, ahogy egy-egy felszólaló szinte megkérdőjelezte, hogy mit akarunk a szakszervezetekkel.
A szakszervezetek legalább annyira függetlenek kell hogy legyenek, mint ahogy az egyházakról mondták el, nem a Kormány feladata a szakszervezetek megszervezése, de a szakszervezetek szerepe alapvető fontosságú lesz az egyensúly fenntartásában és megteremtésében.
A 100 nap intézkedései konkrétak voltak akkor is, ha Önök nem mindennel értenek egyet, és ez a két-három hónapban kizárólag erre vonatkozott.
A pénzügyi forrásokról ugyancsak szólt Bod Péter, ezek nyilvánvalóan több szempontból is vizsgálhatók, részben egyes olyan intézményi átalakításokkal, amelyekhez külön nem kell pénzforrásokat biztosítani, és a másik pedig, ahol mi számszerű mértékekről nem szóltunk. Azért tettük, mert nem szólhatunk a pontos ismeretek nélkül.
Ez a program az ezt követő esztendőnek a három esztendejéről szólt, és ezt az időszakot, amikor a program fő irányvonalát mondtuk el, nem kívántuk még szakaszokra, esztendőkre lebontani, mégis azt mondhatom, hogy a program költségvetési része világosan tagolható abból a szempontból, hogy az idei év költségvetése tételesen meghatározott, s miután az IMFmegállapodások is kötnek, igen kevés játékteret ad az új kormánynak. A jövő évi költségvetésben már képesek lehetünk átcsoportosításokat végrehajtani a legsürgősebb teendők végrehajtására. Ezeknek a prioritását a forráslehetőségek feltárása után meg fogjuk határozni.
A második év után a növekvő gazdaság, és ebben bíznunk kell, új forrásokat fog rendelkezésünkre bocsátani.
Olyan kérdéseknek, mint a világkiállítás, mi is pontosan ismerjük a nehézségeit, és ismerjük az ezzel összefüggő hangulatot. Mégis úgy gondoljuk, ha sikerül a külső erőforrásbevonással ezt megteremteni, a világkiállítást meg kell rendezni, mert ennek elmulasztása, akár anyagi, akár infrastrukturális, akár presztízs szempontból ártana az országnak. Ha viszont jól rendezzük meg, akkor haszna lehet az országnak ebből. Mindenesetre – erről legyenek meggyőződve – nem fogunk felelőtlenül lépni.
Ami pedig az infláció megfékezését érintő intézkedéseket illeti, erről is szóltak előttem a kormánypárt padsoraiból is, ezt kínálati, többletet létrehozó versennyel kívánjuk elősegíteni, aminek természetesen megvannak nemcsak az intézményei, hanem a technikája.
BősNagymarosról is szóltunk, s ugyanerről elmondták véleményüket a kormánykoalíció képviselői.
Szeretnénk még egy kérdésről szólni, nem azért, mert pontosan ezt a kérdést érezném a legkisebb mértékben sérelmesnek, sőt ellenkezőleg, Lotz Károly képviselőtársunk körültekintően, nagyon is mérsékelten, nagyon is korrekten mondta el álláspontját, s nem kifogásként ismétlem, csak arra, hogy nemegyszer tapasztaltunk hasonlót az elmúlt két nap során, amikor az alkotó embert hiányolták a mai programunkból, holott éppen a programunkban beszélünk hosszan, s beszéltem magam is a belsőleg megújult, felszabadult emberről, s arról is, hogy mit jelent ez az alkotó ember.
De engedjék meg arról szólnom, hogy elhanyagoltame a tudománypolitikát azon a szűk körön belül, amit ez lehetővé tett. Mit mondtam el a beszédben, engedjék meg, hogy ismételjem: „A Kormány biztosítani fogja a tudományos kutatás szabadságához szükséges feltételek létrejöttét, ettől elválaszthatatlan a Kormány megítélése szerint a kutató, a fejlesztő és az egyetemi felsőoktatási intézmények, a tudományos műhelyek autonómiájának helyreállítása. A tudomány a modern társadalomban kulcsszerepet játszik, ezért a Kormány a kutatásra korszerű, alapvetően pályázati formában, a korunkban szükséges mértékben kíván költeni.”
A Kormány serkenteni kívánja az egyetemi kutatás fejlődését, a kutatás egészségtelen szerkezetének átalakítását. Az egyetemeket egyben más, tudományos és ipari kutatást szolgáló intézmények mellett a technológiai tudományos központok és valódi universitasok szervezőjévé kívánja tenni. Nem sorolom tovább.
Lehet erről vitatkozni, lehet azt mondani, hogy hangsúlyban még többet kellett volna mondani, de azt hiszem, minden elemét tartalmazta arányaiban ez a beszéd, amiben erről a kérdésről kellett szólnom.
A hazai nemzetiségek és etnikai kisebbségek képviseletét is feltették kérdésként. Úgy gondolom, hogy álláspontunkat ebben a kérdésben pontosan rögzíti a Szabad Demokraták Szövetségével kötött megállapodás, amelyeket a két koalíciós párt is elfogadott, aminek lényeges eleme az, hogy nem értünk egyet azzal, hogy a Parlament kooptálja a nemzetiségi képviselőket. Annál kevésbé lenne ez jó módszer, mert maguk a nemzetiségi képviselők sem értenek egyet az alkotmánymódosításban foglalt megoldással, és ezért az a véleményünk – és azt hiszem, ebben egyetértünk –, hogy a választójogi törvényt kell módosítani abba az irányba, hogy a hazai nemzetiségek megfelelő képviseletet kapjanak, valódi számarányuknak megfelelően és aszerint, hogy a valódi számarányuknak – mindazok, akik magukat nemzetiségeknek tekintik – tényleg olyan arányban itt ülhessenek közöttünk.
A másik, hogy akik nem jutottak be most, hiszen sorainkban is vannak a nemzetiségeknek és az etnikai kisebbségeknek is képviselői, egészében a nemzetiségek védelmét a nemzetiségi szószólók mintegy biztosként képviseljék, és úgy gondoljuk, hogy ez sokkal nagyobb erőt és befolyást jelent a nemzetiségek számára, mint ha egy-egy képviselőjüket az európai alkotmányjogi fejlődéstől teljesen eltérő és szokatlan formában kooptálná a magyar Parlament.
A kooptálásra egy példát mondhatok csak. Volt, ebben a házban ültek már kooptált képviselők kétszer is. Egyszer éppen a felsőház hiánya következtében a háború után, kompromisszumként, közéleti kiválóságokat kooptáltak, akkor is kifogás alá esett. És volt egy kevésbé kooptálható, bár nem éppen könnyű és szerencsés politikai, történelmi körülmények között került rá sor, de mégis több közjogi alappal, amikor a második világháború elindulásakor, illetve nekünk még békés időszakban, 3940ben olyan képviselőket kooptált a magyar Országgyűlés, akik az elcsatolt területen voltak korábban képviselők, akár Romániában, akár Csehszlovákia területén. Annak még volt valamilyen közjogi indoka, hogy azokat a képviselőket a magyar Országgyűlés kooptálta.
De itt és ebben a formában nincs, ezért a nemzetiségek és etnikai kisebbségek megbecsüléseként külön ennek megfelelő megoldást keresve szeretnénk így biztosítani. Végül még ehhez a kérdéshez szeretnék szólni, Hága Antónia kérdésére. Úgy gondolom, hogy félreértette, de lehet, még azt is akár megkockáztatom, hogy nem teljesen volt talán világos az a szöveg. De a szándékát illetően legyen az világos, hogy amikor az etnikumra utal a jelző, az egyéb természetes szöveg mellett, vagyis a saját etnikumot érinti a gyermek nevelésénél, akkor nem arról van szó, ha figyelmesen elolvassa bárki ezt a szöveget, hogy ki akarná bárki emelni a saját etnikai vagy családi környezetéből azt a gyermeket, hanem ellenkezőleg, csak utal arra, hogy ha akár családja körében, vagy etnikai környezetében van hátrányos helyzetben, akkor, ha onnan kiemelik, akkor a jogait is biztosítani kell. Ha figyelmesen olvassa e talán nem elég szabatos szöveget, akkor éppen arra utal, hogy ha egy etnikai környezetből emelik ki ezt a gyermeket hátrányos helyzete mellett, továbbra is biztosítani kell kisebbségi és nemzetiségi jogait.
Kérem, hogy így értelmezze ezt a szöveget. Ennek következtében egyáltalán nem lenne helyénvaló az ismert Mária Teréziaféle példát említeni, amikor valóban újmagyarnak szánva és az asszimiláció érdekében a felvilágosult abszolutizmus korlátoltsága következtében azt hitték, hogy ki lehet emelni a cigánygyerekeket, és a családtól távol lehet őket nevelni és asszimilálni. Biztosan nálam jobban tudja Hága Antónia, hogy a cigánygyerekek egy héten belül mindenhonnan visszaszöktek Mária Terézia idejében is a családjukhoz. Ezt a módszert tehát senki sem akarja a XX. században követni, a legkevésbé mi.
A kormányprogram igazságügyi részét is tartalmazó részekkel kapcsolatban szeretném külön megemlíteni, hogy a tájékoztatási törvény kulcsfontosságú, ahogy erre Tölgyessy Péter is rámutatott. Ha úgy tetszik, a tájékoztatási és a sajtótörvény hiánya az valahol a parlamentben itt ülőknek közös hibája. Az Ellenzéki Kerekasztal és az akkori kormánypárt kerekasztaltárgyalásain sajnos ez a sarkalatosnak szánható törvényjavaslat nem készült el. Tulajdonképpen mindnyájan itt ülünk, akik ezért felelősek vagyunk. Kérem, hogy együttesen vállaljuk ezt a hibát, mert ebben a kormánykoalíció egyetlen pártját sem terheli nagyobb felelősség, mint az egykori kormánypárt jelenleg ellenzékben ülő tagjait vagy igen tisztelt egykori kerekasztalpartnereinket. Azt is mondhatom, hogy a szakmai előkészítés legjobb erői is itt ülnek sorainkban.
Elmulasztottuk, elhalasztottuk, és az a bizonyos szeptember 18-i nap, amikor egy fordulat történt – különböző módon ítéljük meg, de mi úgy gondoljuk, hogy hasznos fordulat volt; az ellenzék úgy ítéli meg, hogy nem volt hasznos abban a formában; ez régi vita, ezen túl vagyunk, hozzájárult ahhoz, hogy elsiklott ennek a tájékoztatási és sajtótörvénynek a megalkotása, ezért ez most ránk vár. Bízunk benne, hogy a Parlament ezt gyorsan fogja végrehajtani. Ez nélkülözhetetlen, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor Magyarországon az a bizonyos, a hatalom hármas megoszlását, a montesquieui elméletet felidézők tudatában is megjelent sajtó nem tud igazi negyedik hatalmi ágazattá válni, mert egyelőre nem igazán körülhatárolt és közjogilag meghatározható ágazat.
Az önkormányzatok kérdéséről – éppúgy, mint az igazságügy egyéb kérdéseiről – szintén szóltak a felszólalók. Azt hiszem, hogy az önkormányzatnak, az önkormányzati megye és a települések önkormányzatának a kérdése olyan, amelyről az önkormányzati törvényjavaslat előterjesztésekor kell majd döntenünk. Ez kétharmados többséget igénylő törvényjavaslat, illetve törvény lesz.
Úgy gondolom, hogy e pillanatban a Parlament egészében e kérdés tekintetében komoly véleménykülönbségek vannak, de abban egységes mindenki, hogy az önkormányzatnak a valódi településből – a faluból, a városból – kell kiindulnia, és a megye szerepét erre építve kell keresnünk. A végleges megoldás tekintetében lehetnek különbségek, de óvnék attól, hogy most, 1990-ben a magyar társadalom, a magyar politika jelen fejlődési szakaszában, a jelen strukturális átalakulás igényeinek az időszakában úgy verjünk szét egy intézményrendszert, hogy ne legyen működőképes, és hogy az rosszabb helyzetet teremtsen az igazgatásban és az irányításban, mint a korábbi.
Teljesen egyetértek azzal, hogy a valódi, a közigazgatásban elsősorban községi rendszernek nevezett formát előnyben részesítjük, annál is inkább, mert ennek számos előharcosa volt Magyarországon már a múlt században. Nem kell Csengeryre és másokra utalni, és arra sem, hogy a bizonyos megyei autonómia és a megyei uralom mennyi vitát váltott ki Magyarországon, de azért ne legyenek afelől illúzióink, hogy ha most egyszerűen valamit csak úgy megszűntetünk, vagy valamit olyan mértékben építünk le, akkor valamilyen csodaszert fogunk felfedezni.
Azt hiszem, itt is a józan mértéket kell pontosan látnunk. Hiszem, hogy ebben megállapodásra tudunk jutni, és kétharmados többségű önkormányzati törvényünk fogja biztosítani azt, hogy mielőbb sor kerülhet a helyhatósági választásokra. Ez nem egyszerű jogi kérdés, hanem alapvető politikai kérdés lesz, mert Magyarország népe a fordulatot három lépcsőben tudja megítélni.
1. Abban, hogy megszületett az új Parlament, és megalakul az új kormányzat.
2. A második az lesz, ha megváltoznak a helyhatóságok, megváltozik a tanácsrendszer, és a pártállamnak ez a bázisa megszűnik, s végre egy európai modernizációval egybekötött magyar önkormányzati rendszer lép a helyébe új arcokkal és új emberekkel. Akkor fogják elhinni a falvakban is, hogy megtörtént a változás.
3. A harmadik lépcsőnek a vállalatoknál, a nagyüzemekben, az állami gazdaságokban és a termelőszövetkezetekben végbemenő változásnak, átalakulásnak kell lennie. Éppen ezért ezek azok a főirányok, amely irányokban nekünk haladnunk kell ahhoz, hogy a magyar nép tudja és érezze azt, hogy megtörtént a változás, és mindent végre tudunk hajtani.
Ha elfogadják válaszomat, és elfogadják azt az elvet, hogy mi mindent, amit Önök elmondanak, figyelembe fogunk venni – akár kritika, akár dicséret, akár figyelemfelhívás, akár vitriolos vélemény –, akkor nem fogom tovább részletezni, és nem teszem tovább próbára az Önök türelmét. Úgy gondolom, hogy a kormányzat ígéretet tehet arra, hogy ezt a kormányprogramot, amelyet mi irányelvnek, önmagunk és a Parlament számára is útmutatásnak szántunk, három hónapon belül kidolgozott, részletes programként, az adatok ismeretében, a kormányzati apparátus birtokában, kidolgozott formában fogjuk az ország elé tárni, és az ország képviselete, Önök elé.
Én ebben a tudatban hallgattam végig az Önök megjegyzéseit, felszólalásait. Azt kérem, hogy a kormányzó pártok, amelyek itt koalícióra vállalkoztak, adják meg a bizalmat szavazatukkal rajtam keresztül a Kormánynak és annak a többségnek, amely a választók akaratából most erre elszánta magát. A Kormány lehet egyenetlen abban, hogy nem mindenki egyformán ismeri a szakterületét vagy kormányzati ágazatát. Lehet, hogy ilyen tapasztalatokat szereztek a bizottsági meghallgatások alkalmával, de a Kormányzat egységes testületként fog dolgozni, azoknak a politikai kérdéseknek az egységes döntésével, amelyek itt elhangzottak és felmerültek.
A Kormányzat koalíciót alkot, de a Kormányzatot – ameddig működik, kormányként és koalíciós kormányként működik – pártoktól függetlenül egymás iránt lojalitás kötelezi. És ennek a leendő Kormánynak egymás iránt lojális Kormánynak kell lenni mindabban, amit többségi szavazattal el fog a Kormány dönteni, és amit ki fog alakítani. A koalíciós Kormánynak természetesen nem olyan egyszerű ez, mint egy egypárti kormánynak, de meggyőződésem, hogy erre mód lesz.
Ugyanígy az ellenzéktől azt kérjük, hogy kritikáját ne rejtse véka alá, de azért kérjük azt is, hogy ahogy Európában és a világban mindenütt megadják azt a bizonyos első száz napot, azt adják meg nekünk is arra, hogy erre az emberfeletti feladatra, amire vállalkoztunk, igazából ezekben a hetekben felkészülhessünk, és megtehessük azokat az intézkedéseket, amelyeket szükségesnek és jónak tartunk. Ez kijár minden civilizált országban a kormányoknak, még akkor is, ha csak az egyik oldalról, az ellenzék padsoraiból ülnek be a másik helyre, nem pedig nekünk, akik több mint négy évtized után vállalkozunk erre a feladatra.
Biztos vagyok benne, hogy fogunk hibákat elkövetni, fogunk tévedéseket is elkövetni, és biztos vagyok abban, hogy sok lépésünkben fog visszakísérteni az amatőrség, és sok lépésünket fognak akár dilettánsak is minősíteni. De meggyőződésem az, hogy ez nem hiányoznék egyik ellenzéki párt kormányra kerülése esetén sem, mert honnan és hol tanulhattuk volna meg. És hogy ha arra gondolunk, hogy az egypárti kormányzás, ahol igazán volt idő rutint szerezni az elmúlt évtizedekben, hová vezette az országot, akkor igazi kisebbségi érzésünk e téren se lesz.
Köszönöm a figyelmüket, és kérem a bizalmukat, és kérem azt, hogy adják meg a lehetőséget annak a csapatnak, amelyik szorongásokkal, de becsületes felelősségtudattal vállalja azt a feladatot, amit reánk mért a sors. Köszönöm a figyelmüket. (Hosszantartó nagy taps.)
ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Megköszönöm dr. Antall József kijelölt miniszterelnök úr válaszát.
Tisztelt Országgyűlés! Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke átiratot intézett az Országgyűléshez. Felkérem Kóródi Máriát, ismertesse a köztársasági elnök átiratát.
DR. KÓRÓDI MÁRIA: „A Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke a Magyar Országgyűlésnek: Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló, többször módosított 1949. évi XX. törvény 33. §. (3) bekezdése alapján javaslom az Országgyűlésnek, hogy dr. Antall Józsefet miniszterelnökké válassza meg.”
Göncz Árpád, a Köztársaság ideiglenes elnöke. (Nagy taps.)
ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Néhány magyarázó szóval kell éljek a határozathozatal előtt. Az alkotmány 33. §a (3) bekezdése szerint – idézem: „A miniszterelnök megválasztásáról és a kormányprogram elfogadásáról az Országgyűlés egyszerre határoz.” Felhívom képviselőtársaim szíves figyelmét arra, hogy alkotmányunk legutóbbi módosítása egy eddig az Országgyűlés működésében nem alkalmazott szavazási módot ír elő a jelen esetre. Eszerint a miniszterelnököt az Országgyűlés tagjai többségének szavazatával kell megválasztani. Ez azt jelenti, hogy nem a jelenlévők többségének a szavazata, hanem a megválasztott országgyűlési képviselők többségének a szavazata szükséges. Minthogy az Országgyűlés tagjainak a száma 386, így a megkívánt többség 194. Tehát ennyi szavazat szükséges a miniszterelnök megválasztásához és a kormányprogram elfogadásához.
Mivel azonban szavazatszámláló gépünk ezt a programot technikailag még nem ismeri, kérem, hogy a táblán megjelenő százalékos eredményektől tekintsenek el. A gép ugyanis, amíg a programját nem módosítják, az összes szavazók számához viszonyított arányokat fogja közölni. Számunkra az abszolút szám lesz a mérvadó.
Tisztelt Országgyűlés! A határozathozatal következik. Kérdezem tehát a tisztelt Országgyűlést … (Közbekiáltás: Elnök úr!) Tessék? (Közbekiáltás: Szólni kívánok!) Milyen ügyben kíván a képviselő úr szólni? (Közbekiáltás: Technikai ügyben. Ugyanis a FIDESZ és a szocialisták helyén órák óta nincs hang. Már szóltunk a technikusoknak, de hang még mindig nincs.)
Kérem szépen, nem tudjuk másképp áthidalni a problémát, mint hogy kérem azoknak a kezét felemelni, akiknél nem működik a gomb. Négy képviselőtársunknál nem működik. Elnöki jogomnál fogva a szavazást úgy rendelem el, hogy mindenki működteti a gépét, és utána ennek a négy képviselőnek felteszem a kérdést, hogy készeke nyíltan szavazni, vagy biztosítsunk számukra titkos szavazást. Köszönöm.
Tisztelt Országgyűlés! Kérem az idő előrehaladottságára való tekintettel, az epizódokat lehetőleg mellőzzük.
Kérdezem a tisztelt Országgyűlést, hogy dr. Antall Józsefet miniszterelnöknek megválasztjae, illetőleg egyidejűleg elfogadjae az előterjesztett kormányprogramot. A két dologra egyidejűleg szavazunk. Kérem, most szavazzunk. (Megtörténik.)
Köszönöm. (A jobb oldalon és középen a képviselők hosszantartó tapssal, felállva köszöntik dr. Antall Józsefet. Többen személyesen gratulálnak a miniszterelnöknek.)
Köszönöm. Engedjék meg, hogy én is csatlakozzam az Antall Józsefet köszöntők közé.
Most megkérdezem a szavazásban részt nem vevő képviselőtársainkat, hogy kívánnake állásfoglalást nyilvánítani? Nem szükséges. (Derültség.)
Igen. Most megkérdezem őket, hogy foglalnak állást: igennel, nemmel, vagy tartózkodással? Aki közülük igennel szavaz, kérem, emelje fel a kezét. Aki közülük nemmel szavaz, kérem, emelje fel a kezét. (Megtörténik. Taps.)
Kimondom tehát, hogy Antall Józsefet a magyar Országgyűlés 218 szavazattal, 126 ellenében, 8 tartózkodás mellett a mai napon a Magyar Köztársaság miniszterelnökévé megválasztotta. (Hosszantartó nagy taps. Antall József felállva megköszöni a tapsot.)
Megkérdezem Antall József miniszterelnököt, kíváne szólni.
DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Köszönöm a megtiszteltetést, majd ha a Kormány bemutatásra kerül. Képviselőtársaimat nem akarom még próbára tenni. Köszönöm. (Taps.)
ELNÖK: Köszönjük szépen. Pontosan 10 perc szünetet rendelek el. 8 óra 5 perckor folytatjuk a Képviselőház ülését.
(Szünet: 19.54 órától 20.08 óráig.)
Elnök: Szabad György
ELNÖK: Megkérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy foglalják el a helyüket.
Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Külön is köszöntöm a lelépő Kormány tagjait, akár képviselői helyükön, akár a díszpáholyban foglaltak helyet. (Általános taps.)
Tisztelt Országgyűlés! Bejelentem, hogy Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke átiratot küldött az Országgyűlésnek. Felkérem Balás István képviselőtársamat, ismertesse a köztársasági elnök átiratát.
DR. BALÁS ISTVÁN jegyző: A Magyar Köztársaság elnökének 202/1990. sz. határozata.
Az Alkotmány 33. §ának (4) bekezdése alapján, a miniszterelnök javaslatára kinevezem:
Dr. Andrásfalvy Bertalant, művelődési és közoktatási miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Balsai Istvánt, igazságügyminiszterré (Feláll – taps.)
Dr. Bod Péter Ákost, ipari és kereskedelmi miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Für Lajost, honvédelmi miniszterré (Feláll – taps.)
Gerbovits Jenőt, tárca nélküli miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Győriványi Sándort, munkaügyi miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Horváth Balázst, belügyminiszterré (Feláll – taps.)
Dr. Jeszenszky Gézát, külügyminiszterré (Feláll – taps.)
Dr. Kádár Bélát, nemzetközi gazdasági kapcsolatok miniszterévé (Feláll – taps.)
Keresztes K. Sándort, környezetvédelmi miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Kiss Gyulát tárca nélküli miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Mádl Ferencet, tárca nélküli miniszterré (Feláll – taps.)
Nagy Ferenc Józsefet, földművelésügyi miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Rabár Ferencet, pénzügyminiszterré (Feláll – taps.)
Siklós Csabát, közlekedési és hírközlési miniszterré (Feláll – taps.)
Dr. Surján Lászlót, népjóléti miniszterré (Feláll – taps.)
Aláírás: Göncz Árpád, a Köztársaság ideiglenes elnöke.
ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy valamennyiünk nevében szóban is legjobb kívánságaimat fejezzem ki a független, felelős magyar Kormány minden most kinevezett miniszterének. (Taps.) Tisztelt Országgyűlés! Felkérem dr. Antall József miniszterelnököt, hogy fáradjon az előadói emelvényre, és tegye le a hivatali esküt. Felkérem jegyző képviselőtársamat az esküszöveg elolvasására. Kérem a tisztelt jelenlévőket, szíveskedjenek felállni. (Megtörténik.)
Dr. Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke az Országgyűlés jegyzője, Balás István után mondja az eskü szövegét:
Én, dr. Antall József esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz hű leszek. Az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartom. Az állami és a szolgálati titkot megőrzöm. Miniszterelnöki megbízatásomhoz híven, lelkiismeretesen, a nép érdekeinek megfelelően járok el. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam.
ELNÖK: Köszönjük. Antall József miniszterelnök úr kíván szólni.
DR. ANTALL JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Ez a nap az ország számára, azt hiszem, a dolgos hétköznapok egyike, amelyeken belül csak akkor ünnep, ha ennek az egész történelmi folyamatnak, aminek most egy újabb állomásához érkeztünk, valóban átérzője lehet.
Itt, az Országgyűlésen, kemény politikai vita után, elismerve eddigi munkánkat – talán megbocsátva botladozásainkat –, Önök elfogadtak miniszterelnöknek. Nem kell hangsúlyoznom, hogy túl az eskün, ami engem kötelez, engem egy formális eskünél – aminek tiszteletben tartása szent kötelességem – sokkal mélyebb gyökerek és sokkal nagyobb elszántság köt ehhez a nemzethez. Számomra ez a nap azt jelenti, hogy véget ért valami az életemben – és kezdődik valami új.
Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik reám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz, de meg fogom tenni, azért mert vállaltam, és azért, mert ezt az esélyt ez az ország, ez a nemzet nem hagyhatja figyelmen kívül. Szerény kormányosa kívánok lenni, nagy szavak nélkül, tudva azt, hogy minden bíztatás és minden remény ellenére, a világ kísérő figyelme mellett is hihetetlen veszélyek fenyegetik ezt az országot. Külső és belső veszélyek is felgyülemlenek akkor, ha itt bármi rossz irányba fordul. Nekünk ezt a közös hajót olyan hittel, tudással és akaraterővel kell irányítani, hogy megpróbáljunk átkelni azon a viharos fokon, amely valóban, a századvégen keresztül a jövő évszázadba vezet.
Ebben az épületben a magyar történelemnek soksok jó és rossz döntése született már. Szeretném hinni, hogy az elkövetkezendő időszakban a jó döntések lesznek többségben, s egy olyan nemzet szolgálatában állni, egy olyan nemzet szolgálatában elvállalni a miniszterelnöki széket, amelyiknek első miniszterelnöke Batthyány Lajos gróf volt. Örök szimbóluma a magyar történelemnek, hogy az első magyar miniszterelnök mártírként végezte. Ez ebben a székben minden magyar kormányfőnek figyelmeztetés.
Úgy gondolom, hogy magyar miniszterelnöknek lenni nemcsak kormányfőséget jelent, hanem annak a vállalását, hogy ebben az országban ez mindig kockázatot jelentett, valódi vagy erkölcsi halált. Ebben az országban az első magyar miniszterelnök halálával, kivégzésével nemzeti mitológiánk szimbólumaként a mártírsors, a megváltás tudata kell, hogy legyen egy miniszterelnöknek az útravalója.
Sajnos nem fejeződött be Batthyány Lajos mártíromságával; legutóbbi forradalmunk miniszterelnöke is mártírként fejezte be. Ez a nemzet olyan történelmet élt át, ahol ez az esemény örökre figyelmeztető. De nemcsak egy, hanem sokan mások élték át ugyanazt és végezték halállal, akik ebben az országban vállalták a kormányzás súlyát.
Szeretném ezen a napon itt, az Országgyűlésen elmondani, hogy a magyar nép minden erejével, minden hitével akarjon kilábolni ebből a válságból, legyen szolidáris egymás iránt! Esélyünk jobb, mint valaha talán a történelemben, de magunknak kell akarni, valódi politikai demokráciát teremteni, valódi parlamentarizmust, de mindenre elszánva!
Az a csapat, amelyik most ebben a patkóban ül – ahol az elmúlt évtizedek politikusai közül nagyok és kicsik, jók és rosszak ültek már, és ahol magunk is láttunk és ismerhettünk sokakat –, ez az új csapat elfoglalja helyét, és megkísérli a kormányzás nehéz művészetét. Most, amikor átvettük ezt a helyet, amikor megvívtuk a politikai csatát az új ellenzékkel – köztük a régi kormánypárttal –, szeretnék nemcsak a saját három kormányzó pártomhoz, akikhez én egy kicsit együttesen is odatartozom, és amely eszméket mindenkor együttesen vállaltam, hanem azokhoz is szólni, akik ma velünk szemben ülnek, mert közös a sorsunk és közösen kell megmutatni a világnak, hogy ez egy európai ország, ahol nem történhetnek meg olyan események – és főleg nem megtorlatlanul –, amelyek vétséget jelentenek az emberiesség ellen, magyarság ellen, európaiság ellen. Most nekünk az a dolgunk, hogy elégtételt szolgáltassunk azoknak, akik nem érték meg ezt a napot, de akik ennek a harcnak az elmúlt évtizedekben katonái voltak és áldozatai. Ők is itt vannak velünk.
Végül pedig, de nem utolsósorban, szeretnék köszönetet mondani az eddigi kormányzatnak. Külön szeretném azt hangsúlyozni, hogy politikai ellenfelekként is egymást a kerekasztaltárgyalásokon már ismertük, és akik itt vannak, azok között azok is itt vannak, akik velünk együtt munkálkodtak – bár a barikád másik oldalán – azért, hogy itt valódi demokrácia legyen. És én szeretném, ha ők tudnák azt, hogy mi nemcsak egy letűnt politikai rendszer utolsó képviselőiként, hanem az új politikai rendszer előkészítőiként is kívánjuk őket köszönteni. (Taps.) Nem titkoljuk, és sohasem fogjuk tagadni, hogy mi politikai értelemben a másik oldalt jelentettük, de ők a hatalom gépezetén belül tettek azért, hogy ez így legyen, és hogy ez így sikerülhetett, vérontás nélkül, abban részesek.
Szeretném, ha akkor, amikor mi elszántak vagyunk abban, hogy eltakarítsunk mindent, ami a múltból itt marad és itt maradt akár kövületként, akár – triviálisan mondom – a múlt szemetjeként, amikor mi változtatni akarunk, mi egyben azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy helyük van a magyar politikai közéletben, és mi a politikai küzdelemben nemes ellenfélként kívánunk velük is megharcolni. Ha politikailag szemben is állunk, politikailag más irányt is követünk, de azt az emberi teljesítményt, amit az utolsó időszakban szinte egy összeomló hadsereg akár fegyverletételre kerülő katonáiként rendben igyekezték átadni a kaszárnyát, gúlába rakták a fegyvereket és korrekt módon adják át a politikai hatalmat, a kormányzást.
Tudom azt, hogy ezt nehéz sokaknak megérteni, emberileg mély fájdalmak játszódnak le sokakban, úgy érzik, hogy amit megtettek, azt talán nem jól tették meg, mert szinte a másik oldalnak készítették elő, de minden időszakban egy eltűnő vagy lebukó hatalomnak azok a képviselői, akik az előkészítés nemes feladatát elvállalták és akik tisztességgel zártak le egy korszakot és tisztességgel akarták átadni, azt nekünk el kell ismernünk és az hozzátartozik az európai parlamentarizmus alapszabályaihoz. (Taps.)
Mi szeretnénk hinni, hogy az ő politikai tevékenységük a jövőben sem lesz olyan, hogy nekünk azonosítani kellene az ő politikájukat és magatartásukat az elmúlt négy évtizeddel. Ők együttesen az átmenet katonái és az átmenet szolgálói, és ezt emberi tisztességgel nekünk el kell ismerni. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy az ország kigyógyuljon azokból a mély lelki fájdalmakból, amelyekbe a négy évtizedes diktatúra belesodorta, ahol annyi sebet ejtettek és annyi sebet kaptak.
Tudom azt, hogy az áldozat mindig előbb szokott megbocsátani, amint az elkövető, ezért sokan vannak e Ház falain kívül, akik egyáltalán nem így gondolkodnak rólunk. Nekik is üzennünk kell: fogják fel, hogy mi történt a világban, fogják fel, hogy mi történt ebben a térségben, mi történt ebben az országban, vegyék tudomásul, hogy elbuktak, és új idők jöttek, és vegyenek példát azokról, akik saját egykori pártjukból felismerték, hogy személyes áldozatok árán is érdemes az újat előkészíteni.
Ennek jegyében, ennek elismerésével, tudomásul véve azt, hogy a másik oldalon állunk, tudva azt, hogy bizalmat nekünk nem szavaztak, tudva azt, hogy az ellenzékünket alkotják, de megbecsüléssel fogunk nézni a jövőben munkásságukra, és szeretnénk, hogy e Parlament a parlamenti politikai vitákon belül és azon kívül közös műhely, a jobb Magyarország kiépítésének, megalkotásának műhelye legyen.
Kérem a kormánypárt további bizalmát, kérem az ellenzék korrekt ellenzéki felelősségét, és kérem az ország népének bizalmát, hitét abban, hogy lehet magyar megújhodás, és az a sok bíztatás, amit kaptunk külföldi államférfiaktól, külföldi kormányfőktől ezekben a napokban, ezekben az órákban is, az nemcsak formális.
Remélem, hogy Európa, Amerika és a világ más országai tudni fogják azt, hogy ez a kis nemzet most úttörő szerepet játszott a totális rendszerek megsemmisítésében és végre nem egyoldalú szerelemmel, hanem kölcsönös megbecsüléssel csatlakozhatunk Európához. Köszönöm a bizalmukat. (Hosszantartó általános taps.)
ELNÖK: Megköszönöm Antall József miniszterelnök úr szavait, és felkérem a miniszter urakat, hogy tegyék le a hivatali esküt.
Megkérem a jelenlévőket, hogy álljanak fel, jegyzőtársamat pedig, hogy olvassa előre az eskü szövegét.
DR. KÓRÓDI MÁRIA jegyző felolvassa az eskü szövegét, amelyet a miniszterek utána mondanak.
ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Honfitársaink! A Magyar Köztársaságnak ismét van független, felelős, parlamentáris Kormánya. (Általános taps.) Reményünk szerint az a Kormány eleget tesz annak a követelménynek, amit klasszikus tömörséggel 1847-ben Kossuth így fogalmazott: „Eleget tesz annak, hogy a Kormány politikájának irányát az országgyűlési többségben kifejeződő nemzeti akarat határozza meg.” Köszönöm.
Tisztelt Országgyűlés! Szót adok Vörös Vince alelnök úrnak, aki egy rövid bejelentést kíván tenni.
VÖRÖS VINCE alelnök: Elnök úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Kötelességemnek érzem, hogy most, amikor új kormányt alakított dr. Antall József miniszterelnök úr, emlékezzek küzdelmes elődjére, az 1946-ban létrejött magyar Kormányra, annak is vezetőjére, Nagy Ferenc miniszterelnökre.
Teszem ezt azért, mert nagy öröm volt számunkra, hogy az Országgyűlés május 2-i megnyitó ülésén itt lehetett az első szabadon választott Nemzetgyűlés utolsó elnöke, Varga Béla. Az utolsó demokratikusan választott Nemzetgyűlés miniszterelnöke, Nagy Ferenc azonban, sajnos, nem lehetett itt ma, mert tizenegy évvel ezelőtt elhunyt, de szimbolikusan itt van közöttünk, mint ahogy lélekben mindig magyar népével volt. Szimbolikusan itt van a bronztábla képében, amely jelképezi az ő jelenlétét, azzal a bronz emlékművel, amelynek a másik példányát az amerikai nép a történelmi múzeumban helyezte el a Washington főváros melletti Handonban, az amerikai szabadságharc többi ereklyéje mellett. Itt töltötte ő emigráns életét. A bronz emlékmű ma szimbolikusan kifejezője annak, hogy lélekben ő mindig itt volt közöttünk. Az amerikai kongresszus illetékes bizottsága előtt ő volt, aki döntő módon állást foglalt a Szent Korona visszaadása mellett, hangsúlyozva, hogy figyelmünket az idegen rendszer helyett a magyar népre kell fordítanunk, a magyar népet kell lelkileg erősítenünk, hogy az idegen rendszert túlélje. A nemzeti öntudat erősítését kívánta szolgálni, amikor hitet tett a Szent Korona visszaadására. A nép nemzeti öntudatának az erősítését kívánta szolgálni tervezett hazalátogatásával, amelyben váratlan halála akadályozta meg. Ha személyesen nem is jöhetett már, lélekben és szimbolikusan itt van közöttünk a bronz emlékművel, amelyet Nagy Ferenc igaz barátja, Hőgye Mihály, az Egyesült Államokban élő magyar atyánkfia hozott magával, aki az eredeti dokumentumok alapján megírta Nagy Ferenc eltávolításának a történetét. Hőgye Mihályt köszöntöm. Itt van közöttünk a páholyban. (Taps.) És a magyar Országgyűlés háláját fejezem ki iránta.
Nagy Ferenc e jelképes jelenlétének kiegészítéseképpen engedjék meg kedves Képviselőtársaim, hogy hadd idézzem az 1946. február 7-én elmondott bemutatkozó miniszterelnöki beszédének két részletét, amelyet üzenetként adok át az Országgyűlésnek. Ezeket mondta: „Az együttműködés kézzelfogható záloga a koalíciós Kormány. Amíg nemzetünk nagy problémáit meg nem oldjuk, amíg népünk életlehetőségeit nem biztosítottuk, addig ne legyen ellenzéke ebben az országban a koalíciós kormánynak. Legyen bírálója, figyelmeztetője, ösztönzője, jóakaratú segítője minden magyar politikus és minden magyar réteg, de ne legyen ellenzéke.” A beszéd végén még így fogalmazott Nagy Ferenc: „Új Kormány mutatkozott be a mai napon, és az új Kormánytól mindig új eredményeket vár a nemzet. Szeretném, ha várakozását mérsékelni tudná a magyar nép. Szeretném, ha átérezné, hogy a magyar boldogulás szempontjából rajta szinte több áll, mint a Kormányzat vezetésén. A magyar paraszt, a magyar munkás, dolgozó értelmiségi ember munkáján, áldozatain, béketűrésén és öszszefogásán múlik, hogy a Kormány tervei valóra válhatnake.”
Ezeket a szavakat most e helyről az ő nevében is eljuttatom a magyar nemzet minden tagjának azzal a szándékkal, hogy dr. Antall József miniszterelnök úr megalakult kormányának megértő segítője legyen hazánk minden fia. A bronz emlékművet ezennel átadom dr. Antall József miniszterelnök úrnak. (Taps.)
ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Ez ünnepélyes percek után záróaktusunk már nagyon prózai. Felkérem jegyzőnket, hogy ismertessen néhány közérdekű tudnivalót.
Megjegyzés: Balás István jegyző a Kormány, továbbá egyes bizottságok alakuló ülésének időpontjáról nyújtott tájékoztatást. Majd ismét az elnök vette át a szót.
ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Mai ülésünket, amelyet – úgy gondolom – valóban történelmi jelentőségűnek nevezhetünk, azzal zárom be, hogy Isten áldását kérem a Kormány és az Országgyűlés további tevékenységére, és bejelentem, hogy az Országgyűlés holnap 9 óra 30 perckor tartja következő ülését. (Taps.)
(Az ülés 20.49 órakor ért véget.)