1991. október 28-án Antall József Brüsszelben az egykori Varsói Szerződés tagállamainak kormányfői közül elsőként vett részt a NATO Miniszteri Tanácsának ülésén, és tárgyalt Manfred Wörner főtitkárral. A Miniszteri Tanács tagjai, a NATOországok hadügy és külügyminiszterei az ülést a brüsszeli NATOszékházban tartották.

Elnök Úr, Főtitkár Úr, Miniszter Úr, Miniszter Urak, Nagykövet Urak! Hölgyeim és Uraim!

Különleges megtiszteltetés számomra, hogy Önök előtt szólhatok. Néhány nagy pillanatot mindig meg fogok őrizni emlékezetemben. Ezek közé tartozik az, amikor előterjeszthettem tavaly Moszkvában a Varsói Szerződés felülvizsgálatáról és feloszlatásáról szóló javaslatot, majd amikor idén júliusban aláírhattam a Varsói Szerződés feloszlatásáról szóló okmányt. Fontos momentum számomra az is, hogy a volt kommunista országok állam vagy kormányfői közül tavaly elsőként léphettem be ebbe az épületbe. Ez azért volt különleges élményem, mert 1956-ban Magyarország azért fogott fegyvert, hogy ezt a politikai programot végrehajthassa, s ezért ezrek adták életüket, és 200 ezren menekültek el Magyarországról. Én azok közül a résztvevők közül való vagyok, akik otthon maradtak, és otthon próbálták végrehajtani 1956 politikai végrendeletét. Mindebben rendkívüli, hogy nekem személyesen megadatott: ezt a programot én hajthatom végre, aki 1956 októberének, novemberének napjaiban ugyanabban az épületben tartózkodhattam, ahol most miniszterelnökként dolgozom.

Különös öröm számomra az is, hogy abban a küzdelemben, amikor 1988-ban, ’89-ben, ’90ben békés eszközökkel igyekeztünk előkészíteni a demokratikus fordulatot, élvezhettük az Önök rokonszenvét. Most itt jelen vannak olyan politikusok – többek között a német és francia külügyminiszter úr is –, akikkel az ellenzék egyik vezetőjeként találkozhattam már 1988–89-ben is. Néha mérséklő tanácsaik, néha biztatásuk, de figyelmük mindenképpen támogatást jelentett számunkra. Főtitkár úr érdeklődése és a szabad világ állam és kormányfőinek biztatása – és nyugodtan mondhatom –, aggódó együttérzése különleges erőt adott ahhoz, hogy a leghatározottabban hajtsuk végre a fordulatot. 1956-ban eltiporták a forradalmunkat, amelynek 35. évfordulójáról most emlékeztünk meg. Először ünnepelhettünk úgy, hogy nem voltak szovjet csapatok Magyarország földjén.

Ttörténelmi változásokat élünk át: a kommunista világrendszer összeomlott, a Szovjetunió átalakult. Az a Szovjetunió és az a SzovjetOroszország, amelyet 1917-ben megteremtettek, mindenképpen megszűnt. Sajnos, ezt a világ nehezen tudja kezelni – talán nem veszik sértésnek –, 74 esztendő nem volt elég arra, hogy a világ felkészüljön a kommunista rendszerek összeomlására. Katonai értelemben felkészültek arra, hogy mi történik, ha támad, de arra nem készültek fel, hogy mi történik, ha összeomlik. Ez a mi nagy kérdésünk.

Mi az európai integráció hívei vagyunk, és a Schumandíj birtokában talán nem kell hangsúlyoznom személyes elkötelezettségemet. De azt kell mondanom, hogy az európai integráció nem képzelhető el a transzatlanti együttműködés nélkül. Két világháború bizonyítja – ha szemben álltak is egymással a NATO egyes tagállamai –, hogy az Egyesült Államok és Kanada markáns jelenléte nélkülözhetetlen az európai biztonságban. Számunkra a NATO Európa stabilitásának záloga. Nagyra becsüljük ugyan a nemzetközi megállapodásokat, Helsinkit, az EBEÉt, de hathatós biztonsági szervezetnek mégis a NATOt tekintjük.

Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy az új demokráciák belső és külső stabilitása gazdasági kérdés is, a demokrácia és piacgazdaság együttes érvényesülése. Ki kell mondani azt is, hogy a nemzeti önrendelkezés, az emberi jogok mellett ebben a térségben a kisebbségi jogok biztosítása – mind a személyi autonómia, mind a területi autonómiák vonatkozásában – szervesen kapcsolódik a biztonsági kérdésekhez.

Alapvető érdekünk, hogy a belső átalakulás, a demokratizálódás a Szovjetunióban is békés úton menjen végbe. Mi jószomszédi viszonyra törekszünk a Szovjetunióval és a tagköztársaságokkal egyaránt. Szeretném azonban azt is hangsúlyozni – s legyen szabad önmagamat idézve a tavaly, a párizsi csúcsértekezleten mondott szavaimat megismételni –: a térség legnagyobb veszélyét a politikai kontroll nélkül maradó hadseregek jelentik. Az egyik nyugati lap azt írta, hogy Jazov tábornok szúrós szemekkel nézett át Párizsban az asztal túlsó oldaláról, amikor ezekről a kérdésekről szóltam. De Jazov tábornok ma tréningruhában a börtönben ül, én viszont Önök előtt tarthatok előadást. Ez a NATO érdemei közé tartozik.

Szeretném azt is elmondani, hogy ez a probléma nemcsak a szovjet puccskísérlet által igazolódott, hanem a legmarkánsabban jelzi a jugoszláviai belső válság is. Jugoszláviában a hadseregnek és a hadsereggel szimbiózisban működő gerillaerőknek hónapok óta nem adhat érvényes parancsot az alkotmányos kormányfő, a hadsereg hivatalos főparancsnoka, Mesics elnök, és semmilyen befolyása nincs a hadseregre Markovics miniszterelnöknek. Ennek a térségnek az alapvető problémája – s e tekintetben nem lehetünk optimisták hosszú távon –, hogy hasonló helyzetek kialakulhatnak, hiszen az éhség, a nyomor, a gazdasági romlás rossz tanácsadó, az anarchia és a katonai puccs veszélye fennáll. Nincs fontosabb, mint megfelelő biztonsági intézkedéseket hozni, és egy szilárd NATOt fenntartani. Úgy gondolom, hogy mindent el kell követni a jugoszláv kérdés megoldásáért. Messzemenően támogatjuk az Európai Közösség minden kezdeményezését, a most folyó tárgyalásokat. Kezdettől fogva kezdeményezőek voltunk abban, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió is aktív részt vállaljon a jugoszláviai kérdés megoldásában.

Mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy üdvözöltük a Genscher–Bakerkezdeményezést. Az Európai Közösséghez csatlakozni kívánó, társulási tárgyalásokat folytató három ország – Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország – rendkívül fontosnak tartja azt, és üdvözli, hogy a NATO a jelenleg fennálló liezon formalizálására, intézményesítésére vonatkozó rövid távú elképzelésekkel foglalkozik. Úgy véljük, hogy ez a három ország – ha nem is választható el a térségtől és nem is kívánunk önző politikát folytatni – évtizedek óta különleges szerepet játszik a szovjet befolyás visszaszorításában. Forradalmakkal, szabadságharcokkal, reformpolitikával törekedve a világkommunizmus megbuktatására megérdemel egy olyan külön kezelést, amelyek értelmében a nyugati világ különös felelősséggel kezeli ezt a három országot. Úgy véljük, hogy annak a ténynek, miszerint a három ország sikeresnek ígérkező társulási tárgyalásokat folytat az Európai Közösséggel, tükröződnie kell a NATOhoz fűződő kapcsolatban is. Mi ezt az érdeklődést és ezt a felelősséget szeretnénk hangsúlyozni, ennek a formalizálása, intézményesítése – ahogy ez elhangzott – az Önök római találkozójának lesz a tárgya és feladata.

Rendkívül fontosnak tartjuk azt, hogy az agresszióval szemben, a külső határok megsértésével szemben a NATO érezze kötelességének a fellépést, a kiállást. De az is természetes, hogy a NATO nem vállalhatja magára etnikai problémák, kisebbségi kérdések megoldását, olyan belső politikai problémák megoldását, amelyek nem a NATO feladatkörébe és munkájához tartoznak. Ezekre más szervezetek hivatottak. A klasszikus polgárháborúk megoldása nem tartozik a NATO feladatkörébe, de az önálló vagy önállóvá váló európai államok esetében az agresszióval szembeni fellépés megítélésünk szerint a szervezet feladataihoz tartozik, hiszen Európa biztonsága csak így garantálható.

Az a térség KözépEurópában, amit a mi három országunk jelent, egyben a NATO számára is rendkívül fontos biztonsági szempontból. Hiszen elég, ha arra gondolunk, hogy a NATO délkeleti szárnya, elsősorban Törökország, beékelődik a neuralgikus közelkeleti térségbe, és Törökországnak még kiemelkedően fontos politikai és stratégiai szerepe lehet a Szovjetunió déli, többek között török népeket jelentő, moszlim köztársaságaival kapcsolatban. Ha ezt a délkeleti szárnyát és annak katonapolitikai, geopolitikai helyzetét vizsgáljuk, akkor úgy gondolom, hogy Közép-Európa is nélkülözhetetlen és fontos hátteret jelent. Ezt jól jelzi az Öbölháború időszakában az a kérdés, ami alapján folyamatosan használták a légterünket az utánpótlás megteremtésére. De meg kell említenem azt, hogy Törökország mellett Görögország is ugyanabban a térségben más szempontból olyan kulcsszerepet tölt be mind a KözelKelet, mind pedig az instabilizálódott balkáni térségben, ami fontossá teszi Görögország szempontjából is az együttműködést. És mi nagyra értékeljük azt a szerepvállalást is, ami Görögországot érintheti.

Úgy gondolom, fontos az a tény, hogy a NATO nemcsak Európa nyugati felét, nemcsak Közép-Európa nyugati felét jelenti. Figyelmet érdemel, hogy ez a térség, amelyik Finnországtól Görögországig húzódik, valóban a NATO biztonsági értelemben vett előszobájaként fontos, stabilizálódó régió legyen.

Szavaim befejezéseként még egyszer hangsúlyozom elkötelezettségünket az európai egység mellett, és egy olyan európai egység mellett, amelyik elválaszthatatlan az atlanti gondolattól. Nem olyat jöttem kérni, amit esetleg visszautasíthatnak. Hanem azért vagyok itt, hogy az Önök jóindulatát kérjem, és esetleges válaszaimmal rendelkezésre álljak ahhoz, hogy a térségünkről információkat nyújtsak.

Köszönöm, hogy megvédték Európa nyugati felét. A NATO 1949-es létrejötte a vasfüggöny mögött maradt népek számára mindenkor a remény forrása volt. Hiszen tudtuk azt, hogy ha Nyugat-Európa nem marad stabil, ha Észak-Amerika jelenléte megszűnik Európában, akkor nem marad szilárd pont, ami nekünk reményt nyújthat.

Köszönöm, hogy itt lehetek, és köszönöm, hogy meghallgattak!