A NATO (North-Atlantic Treaty Organisation) 10. munkaműhely-tanácskozását Budapesten tartotta 1993. június 3-án az Országház épületében. Első ízben került sor NATO-megbeszélésre hazánkban. A megnyitóbeszédben a miniszterelnök történelmi távlatba állította hazánk és a térség NATO-val való együttműködési törekvéseit.

Tábornok Úr, tisztelt Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim!

Köszöntöm Önöket a magyar Országgyűlés egykori Felsőházának termében, ahol történelmi címerek alatt köszönthetem a NATO e neves testületének elnökét, a NATO vezető tisztségviselőit, katonákat, diplomatákat, és természetesen politikusokat, akiket azért hagytam a végére, mert magam is közéjük tartozom.

Azt hiszem, hogy ez a nap Magyarország számára kiemelkedően fontos, hiszen először köszönthetünk egy ilyen testületet, konferenciát hazánkban, ahol Önöket az elnökségben két oldalról a magyar külügyminiszter és a magyar honvédelmi miniszter fogja közre.

I.

Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy a magyar kormány elkötelezettsége az atlanti gondolat, a NATO irányába nem új keletű, és a magyar politikai és külpolitikai gondolkodásnak szerves részét alkotja. Legyen szabad azt is megjegyeznem, hogy nem egy kérdésről bizonyos szubjektív hangvétellel fogok szólni, mielőtt rátérek azokra a nagyon időszerű kérdésekre, amelyek a mát érintik, és aminek elemzése éppen ennek a konferenciának is feladata.

Az első kérdés, amiről szólnom kell, a magyar külpolitikai gondolkodás változásai. A magyar külpolitikai gondolkodás meghatározott történelmi keretben évszázadokon keresztül érvényesült a térségben. Ennek a külpolitikai koncepciónak a homlokterében mindig az állt, hogy legyen egy stabil támasza Európa nyugati felében, tényezőként fogva kel a keleti térséget mint hatótényezőt, és az országnak, az egész közép-európai térségnek megadja a biztosítékot. Ha kell, akkor más külpolitikai tényezők igénybevételével! Az egyiket szolgálta a Német-római Császársággal szemben a pápaság, a másikat jelentette Bizánc vagy az Oszmán Birodalom, később Oroszország túlsúlya. Ezek között a mi térségünk mindig bizonytalansági elemekkel, mindig felmorzsolódási veszélyekkel küzdött, és ezt kellett a magyar külpolitikának évszázadokon keresztül kiegyenlítenie a térség más országaival szövetségben, természetesen nemegyszer hadban állva.

A másik kérdés, hogy Magyarország, amikor elvesztette középkori államiságát, folyamatos függetlenségét, akkor a magyar külpolitika csak évszázadonként egyszer-kétszer mutathatta meg azokat a szándékait, amelyek e klasszikus, hosszú távú, földrajzi tényezőkből kiinduló, az európai eszmekörhöz kötődő külpolitikai törekvéseiből merítettek. Ezt figyelhettük meg a XVI–XVII. században, a Rákóczi-szabadságharc idején (1703–11) vagy a XIX. században (1848–49) a nagy újjászületések, a német egységmozgalom, az olasz egységmozgalom, Európa újjárendeződésének időszakában. Az a tény azonban, hogy évszázadokon át nem rendelkeztünk az állami szuverenitás teljességével – igen hosszú századokon át egyáltalán nem –, szükségszerűvé tette, hogy a magyar külpolitikai gondolkodás részben elhalványuljon, néha provinciálissá is vált, és nemegyszer a világ fő külpolitikai erővonalainak a felismerése hiányzott ebből a külpolitikai gondolkodásból. Éppen ezért nemcsak belpolitikai értelemben, hanem külpolitikai értelemben is igaz a kijelentés, hogy „valahol utat tévesztettünk”. De ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, hanem vonatkozik azokra a nagyhatalmakra és világhatalmakra is, amelyek ezeket a kényszerhelyzeteket létrehozták Közép-Kelet-Európa térségében a Baltikumtól a Balkánig vagy akár a Közel-Keletig.

E rövid áttekintés után, amit fejtegethetnék még hosszan, arra utalok, hogy a magyar külpolitikai gondolkodás a két világháború között is világosan felismerte, hogy mit jelent az európai térség, mit jelentenek a kis földrajzi egységek, mit jelent Európa geopolitikai és földrajzi szerkezete, mit jelentenek a nagy térségek Amerikától Oroszországig, és ez milyen eltérő politikai gondolkodást tesz indokolttá napjainkban is.

Kiemelkedő alakja volt a gondolkodásnak Teleki Pál gróf, magyar miniszterelnök, aki felismerte és Oxfordban, Cambridgeben és másutt tartott előadásaiban ismertette ezeket a földrajzi térségekből adódó külpolitikai gondolati különbségeket. Ez máig ható tényező. Természetesen nem újdonság, hiszen 1835-ben Tocqueville „Demokrácia Amerikában” című művében – ami már ’38-ban, az 1835-ös párizsi kiadás után pár évvel megjelent New Yorkban, és ne felejtsük el, 1841-ben már magyarul is (!) – világosan felvázolta, hogy a jövő század és a következő időszak nagy térségű világhatalmai lehetnek az Egyesült Államok és Oroszország.

Ez a gondolkodás nagyon korán behatolt a magyar külpolitikai gondolkodásba, és a provincializmus mellett, amit nemegyszer mutatott a hivatalos magyar külpolitika az elmúlt századokban, a magyar külpolitikai gondolkodásnak mindig volt egy másik, világméretű vonulata, ezeknek a távlatoknak felismerésével. A két világháború között is, amikor az I. világháborút követő békeszerződések rendszere, a Párizs környéki békék új térképet rajzoltak ebben a térségben, abban a folyamatban, ami az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom felbomlása után indult meg, és a bolsevizmus miatt Oroszország átmeneti elszigetelődéséhez vezetett, ez a külpolitikai gondolkodás tudományos társaságokban, külügyi társaságokban és más tanulmányokban, kiváló munkákban tükröződik, mialatt a hivatalos magyar külpolitika vergődött egyrészt ebben a békerendszerben, másrészt – amikor a békerendszer béklyói bizonyos fokig oldódhattak – megjelent a tengelyhatalmak befolyása, megjelent a fasizmus, a hitlerizmus és – természetesen, mint rémkép, amely Közép-Európa térsége felé törekszik, megjelent a bolsevizmus.

Amikor a magyar külpolitikai gondolkodást összevetjük e problémákkal, akkor világosan kell látni, hogy milyen felelősség terheli nemcsak a kis országokat, hanem a nagyokat is.

Hiszen nem véletlen, hogy az első világháború győztesei közé számító Olaszország milyen irányba ment. Azt, hogy magában a mesterségesen létrehozott Jugoszláviában Szerbiától Szlovéniáig olyan törekvések voltak lehetségesek, hogy német orientációjú kormányzata is volt magának Jugoszláviának, Horvátország félrecsúszott egy hitlerista vazallus állam modellje felé. Ugyanakkor a müncheni sokk magában Csehországban is defetista helyzetet teremtett, Szlovákia pedig elment, ugyanúgy, mint Horvátország abba az irányba, amit a hitlerista vazallus állam jelentett. Beszélhetnék az ukrán nacionalista mozgalmakról, beszélhetnék Romániáról, amelyik az antant országok támogatottságából ment el a hitlerizmus támogatásáig, vagy Lengyelországról, amelyik élesen szemben állt a hitleri Németországgal, de 1938-39-ben a hitleri erők ellen kevésbé határozottan politizált, mielőtt a második világháború kemény ellenállását megteremtette. Ilyen körülmények között egy kifejezetten Hitler-ellenes, antibolsevista, kifejezetten szemben álló magyar külpolitikai gondolkodás ellenére is, az angolszászok iránti minden rokonszenv ellenére, a közép-európai valóság elfogadásával, erős német szellemi-kulturális kapcsolatokkal, de nem hitlerista elkötelezettséggel Magyarország bekerült abba a szituációba, amit a második világháború jelentett. De soha a magyar kormányok nem jutottak el a hitlerizmus egyértelmű kiszolgálásáig mindaddig, amíg Magyarország élvezhette a szuverenitás nagy részét, azaz 1944. március 19-éig, addig, ameddig be nem vonultak a német csapatok Magyarországra.

II.

Legyen szabad még néhány szót szólni arról, hogy 1944–45-ben új helyzet állt elő. Magyarországon 1945, a háború befejezése, s az 1948-as, a kommunista hatalom átvétele között, szovjet megszállás alatt, de kialakult a parlamentáris demokráciának a minimuma, a szerkezete, amiben meghatározó volt azért a szovjet megszállás is, a kommunista párt különleges támogatottsága és számos olyan jelenség, amelyik előrevetette a diktatúra árnyát.

Mégis, hogyan gondolkodtak akkor az akkori időszak politikusai, hogyan gondolkodtunk mi – és ezt már személyesen mondhatom – akkori ifjak, akik szemben álltunk a kommunista politikai rendszerrel?! Milyen élményeink voltak éppen az atlanti gondolat vonatkozásában, az Egyesült Államok és minden más vonatkozásában, amikről ma érdemes történeti valóságként is beszélni. Legyen szabad először utalnom egy jelenségre, mégpedig arra, amit magam is csak később vehettem kézbe, Harriman könyvére: „Különleges küldetés Churchillhez és Sztálinhoz”, ami 1975-ben New Yorkban jelent meg. Harriman visszaemlékszik 1945 októberére, amikor sikerült elérni a budapesti helyhatósági választásokon a szabad választást, majd pedig sikerült utána egy országos választást tartani. Így emlékezik vissza: „Budapest örömmámorban úszott. Jack McCloy és én az amerikai misszió épületéhez szerettünk volna eljutni, de nem értünk be az ajtón. Hatalmas tömeg ünnepelte a győzelmet az amerikai zászló alatt.” – Magam is ott voltam, részese voltam és szemtanúja egyébként ennek, úgyhogy élő tanúként idézem. „Az alázat érzése járt át, amikor felismertem azt, hogy ezek az emberek az Egyesült Államokra, mint szabadságuk védelmezőjére tekintenek.” Valóban így néztünk, és amerikai zászlókat lobogtattunk. „Annyi mindent vártak tőlünk – mondja Harriman –, és mi oly keveset tehettünk. Biztos vagyok abban, hogy az amerikai misszió előtt lejátszódott jelenet győzött meg arról, hogy nyomást kell gyakorolnunk az oroszokra annak érdekében, hogy betartsák ígéreteiket. Egyszerűen nem tudtam elfogadni azt a nézetet, hogy el kell innen mennünk, és hagynunk kell, hogy Kelet-Európa az oroszok befolyási övezetévé váljék, hogy ott belátásuk szerint cselekedhessenek.” – Így emlékszik Harriman arra az eseményre, amit közvetlenül alkalmam volt akkor megtapasztalni. Milyen olvasmányélményeink voltak nekünk akkor? Elliott Roosevelt könyve atyjáról, George Marshall tábornok könyve a második világháborúról. Egymás után ismerhettük meg ezeket, hiszen 1945 és 1948 között Walter Lippmann „Amerikai külpolitika” című könyve (1946-ban jelent meg magyarul) meghatározó volt a gondolkodásunkra – nemcsak nekünk, de azoknak a politikusoknak is, akik akkor ezeken a kérdéseken gondolkodhattak.

Mi jelent meg 1946-ban Magyarországon? Walter Lippmann könyve – ez a címe: „Az Atlanti Közösség tagjai”. 1949-ben kötötték meg a NATO-szerződést, és 1951-ben állították fel a főparancsnokságot. Walter Lippmann 1944-ben megírt könyvében felvázolja – és én nem Walter Lippmann-nak vagy nem Harrimannek kívánok propagandát csinálni, hanem a korabeli magyar gondolkodásra gyakorolt hatásukat akarom bemutatni –, világosan rámutat arra, hogy az Atlanti Közösség az egész térségnek meghatározó politikai, stratégiai tényezője. „A brit–amerikai együttműködés Amerika és a Brit Nemzetközösség együttműködését jelenti, és e nélkül a brit–amerikai együttműködés, ennek geográfiai és történelmi tapasztalatai nélkül nem mehetünk előre a következő időszakban. De nem jelent, sőt nem is jelenthet olyan tervet, amelynek alapján a világot az angolul beszélő népek igájába akarják hajtani. Ez nyilvánvalóvá fog válni előttünk, amerikaiak előtt, ha majd Oroszország és Kína helyzetét vesszük szemügyre.” Világosan felvázolja, hogy mit jelent a Franciaország 1940-ben történő összeomlása után kialakuló helyzet, mit jelent Nyugat-Európa egész helyzete. „Ebből önként következik, hogy Franciaország, bár európai, kontinentális állam, elsősorban tagja annak a közösségnek, amelyhez az Egyesült Államok is tartozik.” Utal Spanyolországra és Portugáliára is. „De más nemzetek is életre-halálra hozzátartoznak a mi atlanti biztonsági rendszerünkhöz.” Hollandia stb., sorolja Belgiumot és a többi államot, majd azt mondja: „A beltenger az Atlanti-óceán.” Ha végignézzük azoknak a nemzeteknek a felsorolását, amelyek ugyanahhoz a biztonsági rendszerhez tartoznak, akkor ezek a területek pontosan az Óvilág és az Újvilág közötti részt jelentik, és ettől kezdve, szinte Amerika felfedezésétől kezdve, létrejött az Atlanti Közösség. A mi tragédiánk éppen az volt, hogy azáltal, hogy a Mediterráneum, a Földközi-tenger, és ezek a területek elzárkóztak, és létrejött az atlanti térségben Európa nyugati fele, majd Amerikával az új fejlett világ, mi bizonyos értelemben Európa hátsó baromfiudvarává váltunk. A kontinentális gondolkodásba törekvő külpolitika hívei, elsősorban Németország, Oroszország ezt közvetlenül érdekszférájuknak tekintették. Franciaország távolabbi érdeklődést mutatott, de az angolszász politikai gondolkodásban, amelyik a tengerekre támaszkodott, ez a kontinentális gondolkodás sajnálatos módon kimaradt, vagy azt mondhatom, hogy érthetően maradt ki. Mit gondolhattunk mi, magyarok akkor, amikor ez az időszak lejátszódott, amikor a kiváló megfigyelő, több amerikai elnök külpolitikai tanácsadója azt írta 1944-ben, a háború befejezése előtt: „Felbiztatni Közép- és Kelet-Európa népeit arra, hogy egy Oroszország elleni sorompó felállítására szervezkedjenek, egyértelmű volna olyan kötelezettség vállalásával, amelynek az Egyesült Államok nem volna képes eleget tenni. Mert az ilyen sorompó felállítása magába foglalja azt is, hogy a sorompóállamok Oroszországgal való viszonyuk kialakításánál az atlanti-óceáni hatalmak fegyveres támogatására számíthatnak. Ez a terület Amerika hatalma számára elérhetetlen lévén, ilyen kötelezettség kiegyensúlyozatlan és teljesíthetetlen lenne.”

Ez volt az a megállapítás, ami világossá tette előttünk, hogy mit jelent abban a katonai helyzetben, a második világháborút követő időszakban az elszántság, mind az Egyesült Államok, mind a háborútól megviselt Nyugat-Európa részéről. Felteszi Lippmann a kérdést, hogy mit tegyenek? „Vajon azt jelenti-e ez, hogy Lengyelországnak, továbbá a dunai és balkáni államoknak nincs kilátásuk önállóságra, és hogy könyörtelenül arra vannak ítélve, hogy Oroszország csatlósaivá váljanak vagy beolvadjanak a Szovjetunióba? Kategorikus választ erre” – 1944 – „ma még nem adhatunk. De valószínű, hogy ezeknek az államoknak nem volna kilátása önállóságra, ha Amerika és Nagy-Britannia megkísérelnék olyképpen újjászervezni őket, hogy Oroszország ellen irányuló nyugati koalíció előőrseivé váljanak. Az oroszok ezen a területen erős katonai túlsúlyban vannak.” Azt mondja: „Ha ez megtörténne, már nem arról volna szó, hogy milyen mértékben tudjuk ezeknek az államoknak az önállóságát biztosítani, hanem arról, vajon Oroszország egyáltalán megengedi-e azt, hogy mint önálló államok tovább létezzenek. De ezek az államok még csak nem is egységesek, így például” – írja 1944-ben – „ha Lengyelország és Magyarország megkísérelnék, hogy Oroszország által történő felszabadításuk ellenére beálljanak Oroszország ellen valamilyen arcvonalba, akkor valószínű, hogy a csehek, a bolgárok, sőt talán a románok is megegyeznének Oroszországgal. Milyen szerep várna ebben az esetben Amerikára és Nagy-Britanniára? Vajon fegyvereket szállítanának Lengyelországnak és Magyarországnak?” – és elemzi tovább ezeket a kérdéseket.

Továbbá kimondhatjuk azt, hogy mindezek fényében megállapítja ez a magyarul 1946-ban megjelent, de 1944-ben írott könyv, hogy a kis államokat a jog védi, és nem a hatalom. „Úgy látszik, hogy az Oroszország nyugati határán fekvő államok sorsának kielégítő rendezése attól függ, vajon hajlandók-e a semlegesítésre irányuló politikát folytatni, és vajon Oroszország tiszteletben tartaná-e ennek a térségnek, a mi térségünknek a semlegességét. Ilyen megoldás szolgálná a legjobban az Egyesült Államok érdekeit. Nem hozna bennünket, sem az atlanti közösség tagjait ellentétbe Oroszországgal, de megadná Lengyelországnak, a dunai államoknak és a Balkánnak a biztonságnak azt az egyetlen formáját, amit fel tudunk nekik ajánlani. Ezen kívül Oroszország számára is biztonságot jelentene. Ez a biztonság azon a tényen alapulna, hogy Németország lefegyverzése után Közép- és Kelet-Európa nemzetei immár nem válhatnának egy nyugati koalíció előharcosaivá.” Eddig szól Lippmann könyve, amely a mi egész politikai pesszimizmusunkat, 1945 és 1948 közötti gondolkodásunkat nagyon is súlyosan érintette, és ezt követően 1949 és 1956 között – 1953-ig, Sztálin haláláig nagyon súlyos mértékben – bekövetkezett a legkeményebb diktatúrája a térségnek, amelyikkel csak az oroszországi vetekedett, és bekövetkezett az 1956. október 23-i forradalom. Nem véletlen, hogy ez a gondolkodás, ennek a térségnek a semlegesítése volt az osztrák államszerződés alapja, ebből a kombinációból indult ki Németország esetleges egyesítése, és hogy ez a semleges Magyarország volt 1956-ban a mi politikai programunk, és ebben láttuk a megoldást az akkori relatíve rendkívül erős Oroszország és a fejlődő, erősödő NATO-országok között. Emlékezzünk vissza, hogy a Pleven-terv még megbukott. És hány olyan akció volt, amelyik negatívan hatott a térségben. Az, hogy mi emellett foglaltunk állást, természetesen az 1955-ben megkötött Varsói Szerződéssel és az osztrák államszerződéssel okozati összefüggésben volt. Ebben az időszakban Magyarország mindenképpen csak ezt az utat választhatta, ezt kísérelhette meg. Kétségbeesett lépésként megtette a Varsói Szerződésből való kilépést, jogilag is tisztázva a helyzetet, deklarálva azt, amire majd 1990 júniusában Moszkvában hivatkozhattunk. Ez a semleges Magyarország, és a térség semlegesítése egészen 1988–1989-ig erősen élt a térség népeinek a tudatában.

III.

1956 elbukása, majd a retorziós időszak 1963-ig, a prágai tavasz elbukása 1968-ban, majd a lengyel politikai mozgalmak, az 1981-es katonai puccs a térségben változó hangulatban, de mégis olyan helyzetet teremtett, ami világossá tette, hogy a semlegesség még egy időre program lehet, mintegy a reformkommunista tendenciákkal együtt maximumként, de 1989–1990 után, amikor az új politikai és katonai erőviszonyok kialakulása világossá vált az afganisztáni szovjet kudarccal, az egész térségben láthatóvá vált, hogy Gorbacsov elnök nem vállalhatja a közvetlen katonai beavatkozást egy-egy akció esetén, hiszen már Lengyelországban is hajlottak a Jaruzelski-féle megoldásra. Világossá tette előttünk, hogy a semlegesség az egyelőre még lehet hangulat, de már semmiképpen nem lehet politikai program. Továbblépett az Európai Közösség, a Nyugat-európai Unió azon, hogy magának Ausztriának is problémát jelentsen a deklarált semlegesség. Láttuk a „finnlandizálás” – e sokszor kétértelmű – szó jelentőségét, ennek jelentésváltozását, aminek következtében a finn semlegesség is módosult.

Ilyen körülmények között, amikor 1989–1990-ben Magyarországon megtörtént a nemzeti kerekasztal-tárgyalásoktól az új választásokig a fordulat, majd a már efelé úton lévő Lengyelországot követően a többi közép-kelet-európai és balkáni államban is bekövetkeztek a fordulat eseményei, majd a német egység stb., akkor világossá vált, hogy térségünk problémái nem kezelhetők többé a NATO és a Varsói Paktum közötti semlegességi politika elvei alapján. Mindezeket figyelembe véve került sor olyan tárgyalásokra, amelyek ezen a téren előbbre vittek bennünket. Legyen szabad utalnom arra, hogy 1990. június 7-én, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének utolsó ülésén, ahol a sors iróniájaként, mint az előző rendszertől öröklött soros elnök, én nyithattam meg az ülést, mondtam el azt Moszkvában: „Hangsúlyozni kívánom, magyar részről üdvözöljük az Egyesült Államok európai katonai kötelezettségvállalásának fontosságát elismerő szovjet felfogást. Azt valljuk, hogy az Egyesült Államok katonai jelenléte stabilizáló tényező, meghatározó pozitív befolyással lesz a német egység helyreállítása után is. Az európai egység megteremtésében támaszkodni kívánatos a szilárd atlanti együttműködésre, amely két világháború során bizonyította be Európa és Észak-Amerika elválaszthatatlanságát, függetlenül attól, hogy melyik állam, melyik oldalon állt.”

Mindezek alapján talán nem csoda, hogy Magyarország mindezeket már Moszkvában, 1990 júniusában kimondta, amikor élt a varsói paktum, Gorbacsov úr és kormánya ült szemben. Talán még annyit a történelmi pannóhoz: jobbra Havel, balra De Maizière, Mazowiecki, Jaruzelski, szemben Iliescu, sorolhatnám a további neveket. De amikor egymásra néztünk Havel úrral vagy Mazowiecki úrral, akkor úgy éreztük, hogy ha a történelem rosszabb menetet jár be, és nem sikerül a NATO-t megszilárdítani, akkor lehetett volna egy olyan NATO-ülés is, ahol Togliatti és Thorez urak ültek volna a NATO tanácsában, és azt hiszem, lényegesen rosszabb verzió lett volna. Talán utalhatok arra, hogy ezt követően, amikor 1990. július 1-jén a Varsói Szerződés ezen feloszlató ülésén a tanácskozást követő nyilvános sajtóértekezleten Gennagyij Janajev szovjet alelnök, aki akkor Gorbacsov helyett jelent meg e nem elég ünnepélyesnek érzett feloszlatási aláírási ceremónián – Janajev úr további pályafutása ismert – hangoztatta azon reményét, hogy a NATO, mint a hidegháború problémáinak megoldására szánt szervezet, nem fogja sokkal túlélni a Varsói Szerződést. A tudósítás szerint Janajev – mint mondta – „erre utaló jeleket tapasztal az utóbbi időben. Antall József magyar kormányfő” – elnézést kérek, hogy magamról szólok, de így hiteles – „viszont kijelentette, hogy lényeges különbség van a NATO és a most már csak volt és feloszlatott Varsói Szerződés között. Az előbbi, a NATO, szuverén államok közös döntéseire épül, és ez az eddigi Varsói Szerződésre nem volt elmondható.” Ugyancsak ebben az évben, 1991. október 28-án az Észak-atlanti Tanácsban, Brüsszelben mondhattam el: „Azt kell mondanom, hogy az európai integráció nem képzelhető el a transz-atlanti együttműködés nélkül. Ismét utalva arra, hogy a két világháború bebizonyította a NATO és Európa együttműködésének fontosságát, és számunkra 1991-ben is” – amikor ezt elmondtam – „a NATO jelenti Európa stabilitásának fő kérdését.”

Mindezeket azért mondtam el – nem azért, hogy önmagamat idézzem, hanem azért, hogy emlékeztessem Önöket: a felelős magyar kormány nevében milyen következetesen szögeztük le ezeket a kérdéseket, a NATO jelentőségét. Ebben a megváltozott világban, a világkommunizmus összeomlása, a Szovjetunió felbomlása, illetve az utódállamoknak a megalakulása után is a NATO-t terheli a felelősség, és a NATO változatlanul a térség legfontosabb politikai, katonai stabilizáló tényezője kell, hogy legyen.

Ez egyáltalán nem áll ellentétben az európai integráció melletti kiállásunkkal, nem áll ellentétben azzal, hogy mi az Európai Közösséggel társult viszonyban vagyunk most már néhány ratifikálás híján, de elismerten. Az Európa Tanácsban az elsők voltunk a rendes tagok között, és arra is utalhatnék, hogy 1990-ben Helsinkiben emlékeztettem először arra, hogy ha a Nyugat-európai Unióba életet tudunk lehelni, alkalmas összekötő szervezet lehet akár társult formában is a mi régiónkkal, és így a Nyugat-európai Unió, aminek akkor még nagyon kis szerepet szántak, valamilyen szerepet kaphat a közép-kelet-európai térséggel történő együttműködésben. Hiszen akkor még a Varsói Szerződésnek a tagjai voltunk, legalábbis formálisan. A magyar külpolitikának tehát alaptétele az európai integráció, ezen belül a Nyugat-európai Unió, mint a NATO európai lába. A másik tényező, az amerikai lábra is támaszkodva, az átfogó és nagy egység évszázadokra visszamenően igenis a transzatlanti gondolat, és a transzatlanti együttműködés mai megtestesítője a NATO. Ennek kell stabilizáló tényezőnek lenni.

Úgy vélem, hogy mindezek alapján logikus következménye a magyar politikának az a cselekedete, hogy a mai válságos időkben lehetővé tette az AWACS-gépek állandó körözését ebben a térségben, és hogy rendkívül aktív politikát folytat a megújhodó Oroszországgal. Tény, hogy Gorbacsov urat krími fogsága időszakában is köszöntöttük, hogy Jelcin urat körülkerítettségében hívtuk fel telefonon a puccs idején (1991. augusztus). Az a tény, hogy mindezek mellett most is és minden válságban a megújhodó Oroszország, az orosz reformtörekvések támogatói vagyunk, és Jelcin urat személy szerint is, számos nagyhatalmat lényegesen megelőzve (1993. március 16.) biztosítottuk szolidaritásunkról az elmúlt időszak nehéz napjaiban. Az újonnan létrejött Ukrajna, az 55 milliós ország jelentőségét, amellyel határosak vagyunk, világosan meghatároztuk.

Jelen világunkban – úgy véljük – egyrészt a NATO, az atlanti térség, az Atlanti-óceán, mint beltenger, változatlanul prioritást kell, hogy élvezzen. Másrészt világos, hogy a második világháború, sőt, azt megelőzően kialakult az a másik központ, amit a Csendes-óceán térsége jelent. A mi világunktól távolabb, de a Csendes-óceán térsége lesz a másik, amire éppúgy ügyelnünk kell, feltörekvő gazdaságával és katonai súlyával együtt. És emellett a különböző válsággócok, amelyek világunkat a jövőben szintén befolyásolják.

De ne feledkezzünk meg a nagy katonai biztonsági konfliktusok kezelése közepette az Észak–Dél problémáiról, ennek szociális feszítő erejéről, és hogy mit jelentenek a különböző szellemi, vallási, politika fundamentalizmusok. Gyakran vallási fundamentalizmusokra támaszkodva azt jelentik, hogy az Észak–Dél konfliktusában a szociális és politikai fundamentalizmus a XXI. század bolsevizmusaként jelentkezhet és törhet a világra.

IV.

További kérdés, amire feltétlen utalni kell, a nukleáris fegyverek elterjedésének kérdése. Az elszabaduló „szürkeállomány” és a nukleáris anyag a kutatásban, éppen a megváltozott politikai viszonyok között olyan kezekbe kerülhet, amely életveszélyt jelent a világra, és összekapcsolva a politika fundamentalizmus víziójával, rémképe lehet a következő században.

Utalni szeretnék még arra, hogy ebben a térségben a felvázolt biztonsági rendszeren belül alapvető fontosságúnak tekintjük a szomszéd országokkal való jó viszony megteremtését és rendezését. Olyan követeléseket és kívánságokat nem tudunk akceptálni, amelyek ellentétesek akár a tényekkel, akár a logikával, de minden nemzetközi szerződést, beleértve a Magyar Törvénytárba becikkelyezett békeszerződéseket, a helsinki alapokmányt, a párizsi chartát, minden más nemzetközi megállapodást meg kívánunk tartani, és ehhez szilárdan ragaszkodunk. Feltétlenül szükséges ezzel összefüggésben, hogy rendezzük közös dolgainkat. Az átalakulással együtt járnak a gazdasági, szociális problémák, mint súlyos mellékhatások, ezeket igyekezzünk megoldani. Ez is biztonsági kérdés. Ehhez kérjük természetesen a világ segítségét, és megfelelő gazdaságpolitikai stratégiáját. Mindez csak kiegyensúlyozott térségi politikában határozható meg. Hasonlóan Jugoszlávia kérdésében is, a felbomlott Jugoszláviában az elkövetett súlyos hibák után ügyelni kell arra, hogy mellőzzük a rögtönzéseket. Amikor egyes politikai csoportok vagy politikai erők valamely tárgyalások során már kötelezettséget vállalnak, és ezt látjuk kibontakozni, akkor improvizálásokkal nem lehet politikai rendezéseket megoldani, és nem lehet olyan politikusokat, akik – akár kompromisszumra törekedve elveik, programjuk részleges feladásával – vállalnak egy nehéz helyzetet, nem lehet azt elutasítva rögtönzéssel kényelmetlen helyzetbe hozni. Következetes politikát kell folytatnunk az erő és a gazdasági, katonai és egyéb nyomás mellett, de figyelembe véve azt, hogy mit bír ki ez a térség gazdaságilag, mit bírnak ki ezek a népek szociális értelemben – a politikai erőegyensúly törékeny szerkezete hogyan tartható fenn. Ha mindezeket a szempontokat figyelembe vesszük, akkor belátható időn belül rendezésre kerülhet sor. De az etnikai problémákat, a nemzetiségi ellentéteket nem szabad meghagyni konfliktusteremtő forrásként. És mindenekfölött a legfontosabb, hogy a világ vezető hatalmai, ha tetszik, középhatalmai is, tehát mindazok az erők, amelyek a NATO-ban koncentrálódnak, vagy akár belső válság ellenére a FÁK országaiban, közös akarattal lépjenek fel a térségben, mert az összehangolatlan külpolitika végzetes. Ennél végzetesebb csak az, ha a NATO két lábán, az amerikain és az európain, nem tud stabilan állni, és ha nem nyújt kellő biztosítékot a térségnek, magának Oroszországnak is, és ennek a térségnek is arra, hogy ne fenyegesse veszély.

Ezért amikor térségünk és a NATO politikai kapcsolatáról és együttműködéséről zárom szavaimat, akkor azt mondhatom, hogy a legfontosabb a külpolitikában, a katonapolitikában a preventív gondolkodás érvényesítése. Tragikus módon a követő külpolitika, a regisztráló külpolitikai és katonapolitikai gondolkodás volt a jellemzője korunknak rendkívüli mértékben, és ez még tragikusabb jellemzője a demokráciáknak. De a követő külpolitika, amelyik csak regisztrálja az eseményeket, és utána akarja levonni a konzekvenciákat, teszi meg a lépéseket, az kudarcra van ítélve. De legalábbis népeknek hosszú szenvedéseket okoz. Ezért olvastam Önöknek fel évtizedekre visszamenőleg, hogy mit jelentett a mi gondolkodásunkban ennek a gondolkodásnak a hátránya. Tehát ami a világot előreviszi, és ami a modern tudományban, a modern orvostudományban és egészségügyben ebben az országban hosszú ideje, Semmelweis Ignác (1818–1865) óta a közgondolkodás alapja, az a preventív, a profilaktikus gondolkodás, ennek az orvosi gondolkodásnak, a megelőző gondolkodásnak kell beépülnie a külpolitikába és a biztonságpolitikába.

Köszönöm, hogy meghallgattak. Nagyon jó tárgyalást és kellemes magyarországi tartózkodást kívánok mindnyájuknak!