⁶⁰
Az Antallkormány megalakulásakor senki sem számított a hat szövetséges köztársaságból álló Jugoszlávia felbomlására, még a horvátok és a szlovének között is legfeljebb egy kisebbség álmodozott róla. Az áprilisi szlovéniai és horvátországi szabad választásokon azonban a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások megosztásával elégedetlen, a nemzeti érdek erőteljesebb érvényesítését kívánó, politikailag heterogén, de a nemzeti célok tekintetében egységes erők szerezték meg a győzelmet, miközben előző decemberben Szerbiában a legtöbb szavazatot a szerb nacionalizmussal mindjobban azonosuló kommunisták kapták, akik, élükön Miloševićtyel, nemet mondtak a rendszerváltozásra. 1990 szeptemberében Szokai h. államtitkár közvetítésével érkezett a zágrábi köztársasági kormánytól a kérés harmincezer géppisztoly vásárlására a zágrábi rendőrség számára. Kormányszinten nem tárgyaltunk a megkeresésről, de Antall József, Für Lajos honvédelmi miniszter és jómagam úgy véltük, ideje, hogy az 1848-ig visszamenő feszültségek után helyreállítsuk a baráti viszonyt a velünk nyolcszáz éven át államközösségben élő horvát néppel, ezért a kérés megtagadása hiba lenne. Belső fegyveres konfliktust akkoriban még el sem tudtunk képzelni, de a fegyverek fajtája és mennyisége eleve kizárta, hogy háborús célt szolgáltak volna. Jelentőségük elsősorban lélektani lehetett a belgrádi hatalommal politikai vitát folytató, új, demokratikus legitimációjú horvát kormány számára. A továbbiakban a magyar fél csak kereskedelmi szinten foglalkozott az üggyel. A megkeresést a hazai szabályoknak megfelelően egy tárcaközi bizottság hagyta jóvá, több más fegyverkereskedelmi megállapodással együtt. Az első tízezres tétel szabályos vámkezeléssel októberben került leszállításra, de nem sokkal ezután Kadijević belgrádi hadügyminiszter éles hangú üzenetben jelezte magyar kollégájának, hogy a szövetségi kormány nem járul hozzá semmiféle Zágrábba irányuló fegyvereladáshoz, s magyarázatot kért a történtekért. A további szállítást a magyar honvédelmi tárca le is állította. A jugoszlávok javasolták, hogy az ügyet ne tárjuk a nyilvánosság elé, 1991. január végén a belgrádi televízió egyik műsora mégis azzal vádolta meg hazánkat, hogy nagyarányú titkos fegyverszállításokkal segíti a horvát szeparatizmust. Ezt – a hazai sajtó kérdésére válaszolva – a valóságnak megfelelően személyesen is cáfoltam. A későbbiekben döntő mértékben nem Magyarországról kerültek a függetlenségét – Szlovéniával együtt – 1991. június 26-án kikiáltó Horvátországba azok a fegyverek, amelyekkel a függetlenségi háborút később sikerrel megvívta.⁶¹ 

A történelemnek és a délszláv térség akkori politikaikatonai viszonyainak a teljes félreismerése volna azt hinni, hogy hazánk, akarva vagy akaratlanul, hozzájárult déli szomszédjának, az „etnikai mozaik”nak a felbomlásához⁶² és a véres balkáni háborúkhoz. 1991 őszéig, a fegyveres harcok kitöréséig a magyar kormány nyilvános fórumokon és bizalmas csatornákon egyaránt annak a reményének adott hangot, hogy az egyes tagköztársaságok nagyobb gazdasági és politikai önállósága tartós és működő megoldást hozhat egy konföderációs államformán belül. A „történészkormány” előtt az egykori osztrák–magyar dualizmus évtizedeken át jól működő példája lebegett, beleértve annak ismeretét, hogy a Monarchia felbomlása milyen súlyos politikai és gazdasági következményekkel járt egész Közép-Európa, sőt az egész világ számára. Antall József mélyen átérezte, milyen felelősség hárul a magyar kormányra a polgárháború küszöbére sodródott Jugoszlávia szomszédjaként, az akkor még négyszázezres jugoszláviai magyarság anyaországaként. Nem tagadhattuk meg rokonszenvünket az önrendelkezés elvére hivatkozó, velünk szomszédos szlovén és horvát néptől, de nem vállalhattuk a szembekerülést a vajdasági magyarokat túszhelyzetben tartó Szerbiával sem. Ezért volt szükség olyan egyensúlyozásra, mint amilyennek a június 27-ei külügyminisztériumi nyilatkozat mondható: „A magyar kormány… alapvető fontosságúnak tekinti, hogy Jugoszláviában fegyveres konfliktusokra ne kerüljön sor. … Folyamatos érintkezésben áll az európai és az északamerikai kormányokkal, s csatlakozik az Európai Közösség és Ausztria válságkezelő kezdeményezéséhez. Hangsúlyozzuk érdekeltségünket abban, hogy Jugoszlávia jövőjéről békésen, tárgyalások útján olyan megoldás szülessék, amely a népek önrendelkezési jogán alapul, valamint szavatolja az emberi jogok és a kisebbségi jogok maradéktalan érvényesülését. … Magyarország változatlanul a Jugoszláviával kialakított jószomszédi viszony és együttműködés fejlesztésére törekszik, s tiszteletben tart Jugoszlávia jövőjéről demokratikusan létrejövő bármilyen megoldást.”⁶³ 

A függetlenségi nyilatkozat másnapján, 1991. június 27-én a Jugoszláv Néphadsereg katonai akciót indított Szlovénia ellen, de a szlovén fegyveres erők – mindenki meglepetésére – sikeresen ellenálltak. Antall miniszterelnök június 29-én Ante Marković jugoszláv kormányfőt telefonon, másnap pedig az Európai Közösség soros elnökét, valamint az amerikai és a szovjet elnököt levélben tájékoztatta a magyar kormány álláspontjáról.⁶⁴ A Der Standard című osztrák lapnak adott interjújában kifejtette, hogy a jugoszláv tagköztársaságoknak joguk van az önrendelkezésre és a szuverenitásra, továbbá hogy síkra száll a Vajdaság és Koszovó autonómiája mellett. Hangot adott azon álláspontjának, mely szerint a konföderációs berendezkedést tartja az egyik lehetséges megoldásnak, de természetesen az érintett népek kezében van a döntés joga. Rámutatott, hogy Szerbia – a közép-európai államok között egyedülálló módon – továbbra is nacionalizmussal áthatott kommunista irányítás alatt áll.⁶⁵ 

A meginduló intenzív nemzetközi eszmecserék során (amikor a világ még hitt abban, hogy Jugoszlávia egységes állam marad) a magyar kormány – látva Jugoszlávia erősödő belső feszültségeit – figyelmeztette nyugati partnerereit a fegyveres konfliktus veszélyére, s annak elhárítására Jugoszláviakonferencia összehívását javasolta. Ezen az együttélés (konföderáció?) vagy a kiválás módozatait kellett volna eldönteni, nemzetközi elnöklettel és közvetítéssel. Július 7-én az Európai Közösség közreműködésével Brioni szigetén, Tito egykori kedvenc tartózkodási helyén, a jugoszláv köztársaságok vezetői három hónapos moratóriumban állapodtak meg a célból, hogy Marković szövetségi miniszterelnök vezetésével megegyezésre jussanak a függetlenségi igényekről és az ország jövőjéről. Noha akkoriban még mind az Egyesült Államok, mind az Európai Közösség bízott az egységes Jugoszlávia fenntarthatóságában, s politikájuk is e célt szolgálta, a moratóriumot a függetlenségre törekvő erők tudták jobban kihasználni.⁶⁶ 

Ilyen előzmények után került sor az eredetileg Olaszországot, Ausztriát, Jugoszláviát és Magyarországot tömörítő, majd Csehszlovákiával és Lengyelországgal kibővülő úgynevezett Hexagonalének az 1991. július 26–27-én a horvátországi Dubrovnikban megtartott miniszterelnöki értekezletére. Antall József a kényes, sőt drámai helyzetben elmondott beszédében úgy volt konstruktív, hogy nem került szembe egyik féllel sem, összhangban állt a nemzetközi közösség jó szándékot tükröző deklarációival, s eközben hangot adott mind hazánk, mind a jugoszláviai magyar kisebbségek érdekeinek. A konferencia helyszínét jelképes értékűnek nevezte, „mivel a mediterrán térség és Közép-Európa szoros kapcsolatát jelképezi”. Kihasználva a nemzetközi gazdasági és pénzügyi intézetek – a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, valamint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank – képviselőinek jelenlétét, a miniszterelnök rámutatott arra, hogy „a régió gazdasági sikere elsőrendű helyet kap a politikai stabilizáló tényezők sorában”. A Hexagonale elsődleges feladata is az, mondotta, hogy a térség lakói tapasztalják meg a szervezet hasznosságát. Antall kifejezte ama reményét, hogy Jugoszlávia népei „békés és demokratikus úton tudják rendezni belső konfliktusaikat”, hogy „irreguláris fegyveres erők ne lehessenek, ne működhessenek”, s hogy „katonai erők ne tölthessenek be olyan szerepet, amely ellentétes a politikai rendezéssel”. Ez ügyben várt megfelelő lépéseket és garanciákat Marković miniszterelnöktől, ehhez ígérte meg Magyarország támogatását, s ezt várta az Európai Közösségtől. „Amikor mi a szuverén köztársaságok konföderációjának gondolatáról kifejtettük álláspontunkat, az mindig összhangban volt a nemzetközi megállapodásokkal, többek között a Brioni Megállapodással.” Sajnos, Antall hiába figyelmeztetett: „Ha a háromhónapos moratórium időszakában nem sikerül eredményt elérni, annak katasztrofális következményei lennének.”⁶⁷ 

Az elhangzottak szellemében, a békés megegyezést szorgalmazva tárgyalt július 26-án este a magyar kormányfő a merész elképzeléseket megfogalmazó Tudjman horvát elnökkel is egy tengerparti villában. A következő hetekben azonban az események – döntő mértékben a belgrádi szerb vezetés hibájából – a fegyveres összeütközés felé haladtak. Ettől sem az Egyesült Államok, sem az Európai Közösség (együttesen vagy különkülön), sem Magyarország nem tudta eltántorítani Miloševićet, aki Jugoszlávia romjain egy nagyszerb állam tervét melengette, de a szocializmusnak nevezett diktatórikus rendszerek visszaállításának reményét is kifejezte.⁶⁸ 
Mind az általános rendezést, mind a vajdasági magyarság védelmét kívánta Antall előmozdítani 1991. szeptember 3-ai szabadkai látogatásával. A két miniszterelnök sajtóértekezletén egyetértésben szólt olyan alapelvekről, mint a béke megőrzése, a nemzetek önrendelkezési joga, a kisebbségek személyi elvű és helyi autonómiája, valamint arról, hogy „lezártnak tekintenek minden korábbi konfliktust, beleértve a fegyvereladást, illetve a magyar légtérbe történő jugoszláv behatolásokat”⁶⁹. A jugoszláv kormányfő ígéretet tett arra, hogy a hadsereg által DélBaranyából elűzött magyarok és horvátok visszatérhetnek otthonukba, s kártalanítást is kapnak.⁷⁰ 
Marković miniszterelnök mellett Antall természetesen találkozott az ott élő magyarság képviselőivel is, majd Szegeden tájékoztatta a tárgyalásokról a horvát és a szlovén kormány odautazó miniszterelnökhelyettesét.⁷¹ 

A belgrádi szerb vezetés arra törekedett, hogy Magyarországot is bevonja a konfliktusba, ezzel demonstrálva, hogy ismét a II. világháborús ellenfelek akarják szétverni Jugoszláviát. Jugoszláv gépek rendszeresen megsértették a magyar légteret, Barcs térségében egy kazettás bombát is ledobtak. A magyar Külügyminisztérium ezzel kapcsolatos tiltakozó nyilatkozatában is kijelentette, hogy „A nemzetközi közösség államainak feladata, hogy sürgős, összehangolt és határozott erőfeszítésekkel elősegítsék e folyamatot, a Jugoszláviában folyó vérontás megállítását, a háború Jugoszlávia újabb térségeire való kiterjedésének és nemzetközivé válásának megakadályozását.”⁷² Október 8-án a lengyel–magyar szerződés aláírásakor Mazowiecki miniszterelnök és Antall közös nyilatkozatban megállapította, hogy „a jugoszláviai szövetségi hadseregnek Horvátország területén folytatott fegyveres tevékenysége agresszió; a nemzetközi jog, különösen az Egyesült Nemzetek Alapokmánya által tiltott cselekmény. […] a konfliktus nem képez belügyet, hanem az a nemzetek önrendelkezési jogán alapuló törekvések elleni fegyveres akció. Az önrendelkezés joga a saját államisághoz, az autonómiához való jogot, valamint a kisebbségek jogainak biztosítását is jelenti.” A két miniszterelnök követelte a harc beszüntetését, véleményük szerint „Horvátország területére nemzetközi békefenntartó erőket kell irányítani” és célszerű a Biztonsági Tanács sürgős összehívása.⁷³ Ezzel a világon elsőként minősítették agressziónak a szerb támadást; későbbi szakértői vélemények szerint ez a meghatározás indokolt volt.⁷⁴ 

A szeptemberoktóberben a szerbek által indított, megdöbbentő bűntettek által kísért háborúban előbb az új biztonsági fórum, az EBEÉ, majd az Európai Közösség is tehetetlennek bizonyult: sem megelőzni, sem megállítani nem tudta a konfliktust. A délszláv válsággal foglalkozó diplomáciai fórumokon Antall személyesen is aktív szerepet vállalt, s meggyőző érvekkel szorgalmazta a határozott fellépést – a Magyarországot közvetlenül is fenyegető – fegyveres harcok megállítása érdekében. 1991. október elejei amerikai útja során felszólalt az ENSZ Közgyűlésében, a Connecticuti Egyetem díszdoktorává avatták, előadást tartott a tekintélyes Council on Foreign Relations vacsoráján, majd a washingtoni George Washington Egyetemen, ahol Madeleine Albright professzor, a későbbi külügyminiszter mutatta be igen meleg szavakkal. Beszédeiben, csakúgy, mint a Capitoliumon a törvényhozókkal lezajlott találkozókon és az Eagleburger ügyvezető külügyminiszterrel a magyar nagykövetségen tartott szűk körű vacsorán, majd a Bush elnökkel október 4-én a Fehér Házban folytatott megbeszélésen a délszláv helyzet rendezését összekapcsolta a NATO általános válságkezelő szerepéről szóló javaslattal.⁷⁵ Október végén az amerikai elnökhöz írott hatoldalas levelében rámutatott arra, hogy ha a nemzetközi közösség nem tudja megoldani a válságot, az rendkívül rossz üzenetet küld a politikai és gazdasági átalakulással küzdő egész térségnek. A kudarc bátorítást adna a régi, totalitárius rendszer híveinek, merthogy ilyenek még mindig vannak, s rossz irányban befolyásolná az oroszországi folyamatokat is.⁷⁶ A magyar vezetés már 1991 végén tartott attól, hogy ha a konfliktus Boszniára is kiterjed, abba az iszlám is bekapcsolódhat, vagy hogy Oroszországban az erősödő „vörösbarna” erők a szláv és az ortodox szolidaritás nevében támogatást nyújthatnak a szerb politikának.⁷⁷ 

A reguláris és az irreguláris szerb erők fellépése véget vetett Jugoszláviának. Érdemes felfigyelni arra, hogy a belgrádi vezetés retorikájában nem a horvátok önrendelkezési jogát vitatta, hanem azt követelte, hogy a Horvátországban élő, mintegy félmilliós – a horvátok közé beékelődő – szerb közösség válhasson ki az országból, s maradjon Jugoszlávia (azaz NagySzerbia) része. Ennek jegyében, a jugoszláv hadsereg védelme alatt, létrehozták az úgynevezett szerb krajinákat, ahol a nem szerb lakosság (köztük a keletszlavóniai és délbaranyai magyarok) szisztematikus üldözésnek volt kitéve. Lord Carrington, az EK válságkezeléssel megbízott képviselője a probléma megoldására messzemenő autonómiát, „speciális státus”t kínált, kezdetben Jugoszlávia minden kisebbségének, így a koszovói albánoknak és a vajdasági magyaroknak is, de belgrádi tiltakozásra később a javaslatot a horvátországi szerbekre korlátozta.⁷⁸ 

Magyarország számára az eredeti Carringtonterv nagyon rokonszenves volt, mert egybevágott a vajdasági magyarság autonómiakoncepciójával. A Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség (VMDK) akkori vezetőit számos alkalommal fogadta a miniszterelnök, külpolitikai főtanácsadója és a külügyminiszter. Autonómiatervezetüket támogattuk és külképviseleteink által terjesztettük. Közbenjárásunkra Európaszerte számos fővárosban fogadták Ágoston András akkori pártelnököt, aki személyesen tudta bemutatni a vajdasági magyarság súlyosbodó helyzetét, valamint a belső békét és a magyar közösség fennmaradását hosszú távon lehetővé tevő elgondolásait. Kisebb vihart kavart Antall Józsefnek az a szeptemberi kijelentése, miszerint a trianoni békeszerződés az egykori magyar Délvidék jó részét nem Szerbiához, hanem az új délszláv államhoz csatolta. Révész nem azt állítja, hogy e mondatban a Vajdaság Magyarországhoz való visszacsatolásának igénye rejlett, szerinte Antall „csak korrepetálni kívánta a balkáni történelemből Európát. Európa pedig ehhez az öncélú ismeretterjesztő buzgalomhoz nincs hozzászokva”.⁷⁹ Valóban, az elmúlt évtizedekben Nyugat-Európában igencsak gyengültek a történelmi ismeretek, s ennek politikai hátrányai éppen a Balkán válságaiban mutatkoztak meg, tehát rá is fért Európára a korrepetálás. Antallnak azonban sokkal kézenfekvőbb oka volt e megjegyzésre: ennél hatásosabban nehezen lehetett volna felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét a vajdasági magyarok súlyosbodó helyzetére. Minthogy meg akartuk akadályozni az etnikai konfliktusok átterjedését a Vajdaságra (ez végzetes lett volna az ott élő magyarok számára), rá kellett valahogy irányítani a nemzetközi figyelmet a térségre. Ám, sajnos, még ez a mondat sem volt elég ahhoz, hogy a világ legalább olyan mértékben kiálljon a vajdasági magyarok jogaiért, mint ahogy a horvátországi szerbek, később pedig a koszovói albánok esetében tette. Ebből is látható, hogy a határokon kívülre került magyar közösségek védelme elsődleges szempont volt az Antallkormánynak a délszláv válság során tanúsított magatartásában.⁸⁰ Miközben Magyarország számos utólag beigazolódott elemzéssel és javaslattal mozdította elő a válság leküzdését, egyszerre tudta tartós és megbízható baráttá tenni horvát és szlovén szomszédjainkat, megvédeni a vajdasági magyarokat a súlyosabb atrocitásoktól, valamint nemzetközi fórumok elé vinni autonómiaprogramjukat.

A háború és az azt kísérő súlyos háborús bűntettek nyomán Jugoszlávia fenntartása lehetetlenné vált. Ezt az európai országok egyik, a térséget jobban ismerő csoportja hamarabb belátta, de 1991. december 16-án az Európai Közösség – heves viták után, amiben Antallal együtt én is részt vettem – úgy döntött, hogy elismeri az önállóság (általa megszabott) öt feltételének megfelelő délszláv köztársaságok függetlenségét. Miután Horvátország a nemzetközi igényeknek megfelelően módosította alkotmányát és széles jogokat biztosított szerb kisebbségének – 1992. január 15-én a Közösség elismerte Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Hazánk már korábban látta e lépés elkerülhetetlenségét, de ügyelt arra, hogy Belgrád ne tudja bűnbaknak kikiáltani, ürügyet teremtve magyarellenes megnyilvánulásokra, atrocitásokra a Vajdaságban. Noha a maradék Jugoszlávia Németország és Ausztria mellett Magyarországot vádolta a felbomlási folyamat támogatásával, s a horvát háború idején a magyar légteret rendszeresen szándékosan megsértve még egy fegyveres konfliktus veszélyét is felidézte. Antall délszlávpolitikája higgadt válaszokkal eredményesen óvta meg Magyarországot a súlyosabb konfliktustól, a szerbek számára fontos tranzitútvonal nyitva tartásával sikeresen elhárította a viszony elmérgesedését, s elérte, hogy a vajdasági magyarság túszból nem vált áldozattá, nem került sor az „etnikai tisztogatás”nak nevezett gyilkosságokra és a lakosság tömeges elűzésére. Horvátországgal és Szlovéniával, a két új szomszéddal hazánk kezdettől fogva kitűnő politikai és gazdasági kapcsolatokat alakított ki, 1992 folyamán mindkettővel államközi szerződést, Szlovéniával ezen felül kisebbségvédelmi egyezményt kötött.

A nemzetközi figyelem rövidesen délebbre irányult, a boszniai borzalmak megdöbbentették a világot, s a legrégibb barátokat is szembefordították a szerb politikával, bár hosszú ideig ez nem terjedt túl a szavakon. Az Antallkormány szomorúan állapította meg, hogy az 1930as évek megbékéltetési politikájára emlékeztető nyugati magatartás képtelen véget vetni az öldöklésnek.⁸¹ A balkáni válsággal foglalkozó nemzetközi fórumokon hazánk – az Európai Közösséggel összhangban – következetesen kiállt a békés rendezés, a háborús bűnösök felelősségre vonása és a kisebbségi jogok tiszteletben tartása mellett,⁸² de diplomáciai csatornákon át ezen túlmenő javaslatokat is tett. A térségre kihirdetett fegyverszállítási embargót más országokkal ellentétben szigorúan betartó Magyarországot nyugati partnerei megbecsülték, a Szerbiát büntető kereskedelmi szankciók által érzékenyen sújtott ország mégsem kapta meg az elvben ezért járó kompenzációt. Ugyanakkor a tragikus polgárháborúba sodródó Bosznia nemzetközileg elismert kormányával kialakított kapcsolataink is kedvező fénybe állították hazánkat a helyi lakosság, kivált a sokat szenvedett szarajevóiak körében.⁸³ Ehhez az is hozzájárult, hogy a válság során több tízezer menekültet fogadtunk be, magyarok mellett horvátokat, bosnyákokat, sőt szerbeket is.