Egyéb külpolitikai írások

„(...) manapság hol van Schuman vagy Adenauer kaliberű ember?”1

Ferenc pápa

Adenauer maga választotta emberképéből olyan társadalmi berendezkedés következett, amely az emberi személy méltóságára és szabadságban való kibontakozására épül. Szellemi támaszt ehhez és az 1940-es években megfogalmazódó hasonló politikai törekvésekhez filozófiailag a keresztény perszonalizmus (Jacque Maritain és mások), a katolikus társadalmi tanítás és az ezekkel konform ordoliberalizmusnak nevezett piacgazdasági modell jelentett. Adenauernek teljesen új utakon kellett járnia: a megelőző évszázad kudarcos német és európai történelmének közpolitikai és az 1929-33-as világgazdasági válság nyomán gazdasági tanulságait kellett mérlegre tennie és egy minden tekintetben újszerű szintézishez eljutnia. Ennek lényege: a weimari liberalizmus és a náci totalitarizmus, majd pedig a második világháború győztes hatalmaként egész Európát veszélyeztető szovjet diktatúrával szemben működőképes társadalmi, gazdasági és biztonságpolitikai modell kidolgozása, ami egyszersmind egy új német állam megteremtését is feltételezte. Mindezt számba véve, ahogy Heinrich August Winkler német történész megfogalmazza „Adenauer legfőbb célja a politika színpadára való lépésekor a belátható jövőre nézve az volt, hogy az NSZK a lehető leggyorsabban szuverén, a Nyugathoz kötődő állam legyen.” Németország és a Nyugat szerves összekapcsolásának programja Németország, de egész Európa számára is gyökeresen új utat nyitott meg, és mint ilyen, nagyhorderejű történelmi innovációként értékelhető.

Egy államférfi gondolkodásának és motivációinak a megértéséhez közelebb vihet, ha ismerjük és számba vesszük azokat a politikai szereplőket, akik számára is valamilyen tekintetben irányadóak voltak. Antall magánbeszélgetéseiben és közszerepléseiben az általa vállalt célok és eszmei, politikai hagyomány jelzésére rendszeresen hivatkozott a magyar polgári intézményrendszer megalkotásában döntő szerepet játszó Széchenyi Istvánra, Deák Ferencre és Eötvös Józsefre, pártpolitikában a Nagy Ferenc-féle kisgazda hagyományra, nemzetközi tájékozódás szempontjából pedig a szociális piacgazdaságot a gyakorlatban megvalósító és az európai integrációt megindító triász tagjaira, De Gasperire, Robert Schumanra és kiemelten is Konrad Adenauerre. Részleteiben mindezt egy monografikus feldolgozás bonthatná ki, és akkor hangsúlyos szerepet kapna ebben édesapja is, mint legközvetlenebb politikai példaképe. E rövid vázlatban azonban csak az Adenauer-i életűmhöz fűződő szellemi viszonyának megrajzolásához szeretnék néhány szempontot felvetni.

A két politikust az államférfiként kapott feladatok léptéke, a történelmi kihívás jellege és az arra adott válasz tartalma és minősége alapján állíthatjuk párhuzamba.

Az emberképből, és erre alapuló társadalomképből célszerű kiindulni.

Adenauer maga választotta emberképéből olyan társadalmi berendezkedés következett, amely az emberi személy méltóságára és szabadságban való kibontakozására épül. Szellemi támaszt ehhez és az 1940-es években megfogalmazódó hasonló politikai törekvésekhez filozófiailag a keresztény perszonalizmus (Jacque Maritain és mások), a katolikus társadalmi tanítás és az ezekkel konform ordoliberalizmusnak nevezett piacgazdasági modell jelentett. Adenauernek teljesen új utakon kellett járnia: a megelőző évszázad kudarcos német és európai történelmének közpolitikai és az 1929-33-as világgazdasági válság nyomán gazdasági tanulságait kellett mérlegre tennie és egy minden tekintetben újszerű szintézishez eljutnia. Ennek lényege: a weimari liberalizmus és a náci totalitarizmus, majd pedig a második világháború győztes hatalmaként egész Európát veszélyeztető szovjet diktatúrával szemben működőképes társadalmi, gazdasági és biztonságpolitikai modell kidolgozása, ami egyszersmind egy új német állam megteremtését is feltételezte. Mindezt számba véve, ahogy Heinrich August Winkler német történész megfogalmazza „Adenauer legfőbb célja a politika színpadára való lépésekor a belátható jövőre nézve az volt, hogy az NSZK a lehető leggyorsabban szuverén, a Nyugathoz kötődő állam legyen.” Németország és a Nyugat szerves összekapcsolásának programja Németország, de egész Európa számára is gyökeresen új utat nyitott meg, és mint ilyen, nagyhorderejű történelmi innovációként értékelhető.

Az alaphelyzetet hasonlóan ítélte meg, mint Churchill, aki már 1944 májusában a Németország veresége utáni időkről szólva megállapította, hogy a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok nem valódi békét, hanem pusztán „meghosszabbított fegyverszünetet” fognak jelenteni.

A háború utáni európai hatalmi viszonyokról és egész Európát veszélyeztető lehetőségeiről tehát Churchillnek is voltak reális elképzelései, vagy inkább sejtései, de a második világháborús szövetségesek győzelme által felvetett társadalmi, gazdasági és politikai alapkérdésekre választ adó komplex stratégiája – ez nem túlzás – csak de Gaulle-nak és Adenauernek volt az egész nyugati világban. Németország sorosa pedig ekkor értelemszerűen az európai politika központi kérdésévé vált. Ennek lényege alapvetően két, sok szálon összefüggő részkérdésben ragadható meg: milyen legyen Németország politikai berendezkedése és, hogy hova tartozzon, a totalitárius kelethez vagy a demokratikus alapokon szervezett és újraszerveződő nyugathoz? Mindez olyan további kérdésekben tamatizálódott, mint semlegesség, vagy nyugati elköteleződés, a német békeszerződés, Németország keleti határa (Odera-Neisse határ), és a megszállási övezetekből önálló államalakulatokká vált ország egyesítése. Adenauer világosan látta, hogy a német állam fennmaradásának, majd később újraegyesítésének előfeltétele, hogy Németország a (győztes) Nyugat szerves részévé váljon, gazdasági és biztonságpolitikai szempontból egyaránt. Intuitív alapon helyesen ismerte fel a Szovjetunió agresszív hatalmi természetét, és soha nem engedett, még a német egység ügyében sem az onnan jött szirénhangoknak. Pozitív értelemben egyik konkrét, az új perspektívából fakadó feladatát a történelmi sorsközösségen alapuló német-francia megbékélés előmozdításában látta, mert csak ez lehetett a tartós európai béke alapja, de ez egyszersmind a prosperitás egyik előfeltétele is. Ez fejeződött ki az Európai Szén és Acélközösség létrehozásában (1950.), ami ugyan konkrét formájában francia kezdeményezés volt (Schuman-terv), de teljes mértékben találkozott a német kancellárnak már az első világháború utáni időszakban a Rajna-vidéki Tartományi Tanács elnökeként kialakított biztonságpolitikai és gazdasági szempontokat együttesen mérlegelő elképzeléseivel.

Az európai béke feltételei tehát már az első világháború után foglalkoztatták. Politikai pályáját azonban a nácizmus kettétörte. 1933-ban bujdosásra kényszerült és ekkor régi iskolatársa a Kölntől nem messzi Maria Laach középkori bencés kolostor apátja Ildefons Herwegen néhány hónapra befogadta. A kényszerű pihenőt többek között a pápai szociális tanítások, a Rerum novarum és a Quadragesimo anno kezdetű pápai körlevelek alapos tanulmányozására használta fel. E dokumentumok mély hatása a háború utáni német kereszténydemokrata párt megszervezésével kapcsolatos programalkotó tevékenységében világosan tükröződik.

Adenauer ilyen formán elvi iránymutatással és óriási szervezőmunkával meghatározó szerepet játszott egy olyan, a nácizmus idején kompromittálódott keresztény Centrum Párt helyett egy gyökeresen új alapokon álló keresztény párt életre hívásában, amelyet alkalmasnak ítélt az általa felismert történelmi feladatok elvégzésére. A következő nagy politikai feladat akkor következett be, amikor 1949-ben, amikor a CDU és CSU hatalmas választási győzelme után kormányalakítás került napirendre és neki meg kellett küzdenie a pártján és a potenciális koalíciós partner Szabaddemokrata Párton belül is érvényesülő, a szociáldemokraták bevonására irányuló nagykoalíciós elképzelésekkel. Adenauer ekkor világosan látta, és a későbbi fejlemények egyértelműen őt igazolták, hogy ez csakúgy, mint az ugyanezekben a körökben népszerű, semleges Németországról szóló elképzelések közvetett hatásaikban az egész Németországot és ezen keresztül Európa nyugati felét is fenyegető orosz terjeszkedési törekvések malmára hajtaná a vizet. A szociáldemokraták gazdasági elképzelései ugyanis valamiféle piaci és központilag irányított vegyes modellről szóltak és ebben a CDU szakszervezeti hátterű szárnya is szimpatizált velük. Nyilvánvaló volt, hogy az Adenauer által egyedül helyesnek tartott szociális piacgazdaság ezzel a törekvéssel nem volt összeegyeztethető és ilyen koalícióban tartós kormányzásra (önfeladás nélkül) nem lett volna esély. Ennek alapján vitte keresztül rendkívül ügyes taktikával a kiskoalíciós elképzelését.

A szociális piacgazdaság programja Adenauer számára szorosan összefüggött a helyesen működő társadalomról alkotott képpel, és mint ilyen a CDU választási kampányának egyik döntő és sikerre vezető elemét képezte. A kormányzási gyakorlatban Ludwig Erhard volt ennek a kivitelezője, akire Adenauer akkor figyelt fel, amikor a brit-amerikai megszállási zónában az un. „bizónában” egy huszárvágásszerű lépéssel a központi gazdaságirányítást az ár- és bérszabályozás megszüntetésével piaci alapokra helyezte. Tettét gyors siker követte, és az addigi hiánypiacot egy csapásra árubőség váltotta fel. Erhardot ebben a lépésében elsősorban gazdaságpolitikai ösztöne és nem valamilyen elméleti meggyőződés vezette, de szerencsés módon az erős elméleti háttér is éppen csak karnyújtásnyira rendelkezésre állt. Az 1930-as évek második felében kezdődött meg azoknak az elméletileg megalapozott közgazdasági elképzeléseknek a kidolgozása, amelyek a tisztán liberális és a totalitarizmusokra jellemző irányított piac (tervgazdaság) között a keresztény társadalmi tanítással összhangban keresték, az államnak a közjó érdekében kifejtett szabályozó szerepét előíró működőképes megoldást. A későbbi fejlemények szempontjából meghatározó jelentőségű az 1930-as és 40-es évtized fordulóján kidolgozott alternatív német gazdasági és társadalmi gondolkodásnak a teljesítménye. Wilhelm Röpke Svájcban letelepedett német közgazdásznak, a freiburgi közgazdasági iskola ordoliberálisainak és a kölni közgazdász iskola ezzel konvergens meggyőződésre jutott képviselőjének, Alfred Müller-Armacknak a szerepét kell ebben az összefüggésben kiemelni. Olyan, sok tekintetben újra felfedezendő piacgazdasági modellről van szó, amelyben a gazdasági versenyt és a polgárok szabadságát az állam által megalkotott rend szavatolja. Az ordoliberális felfogás nyomán ennek a koncepciónak szerves része volt a nemzeti valuta stabilitásának és a jegybanki függetlenségének elve is.

Adenauer nyugati stratégiai orientációjával tehát gyökeresen új utat nyitott a német politika történetében és ebben a történeti értékelések joggal emelik ki rajnai és katolikus identitásának meghatározó szerepét. A Rajna-vidéket is magába olvasztó porosz birodalmi terjeszkedés szempontjából Franciaország és a Nyugat rivális, vagy ellenség volt. A Rajna bal partjáról nézve azonban Poroszország már Ázsia, és a Rajna-vidék szellemi tekintetben a Nyugat közepe, mégpedig, ahogy egy német történész ebben az összefüggésben érzékletesen megfogalmazta: „A lakosság belső egyensúlyának értelmében, amelyben egyesül a katolicizmus és a liberalizmus, Észak és Dél-Európa, a francia életmód és a porosz erények.” Adenauer maga is valahogy így látta. A Reinischer Merkurnak 1948 februárjában adott interjújában erről ezt állapítja meg: „Egykor a Loire és a Weser között dobogott a keresztény Nyugat szíve.” Ezzel kapcsolatban a kölni dómra, mint a német Nyugat tiszteletre méltó szimbólumára is hivatkozik, amely stílusában „francia gyökerekből táplálkozik.” Ez is arra utal – folytatja –, hogy a nyugati gondolatok megújulásának „Németország és Franciaország gyümölcsöző találkozása a kulcsa.” A kölni dómra való utalás azért figyelemre méltó, mert a nyilatkozó természetesen pontosan tudta, hogy ez a székesegyház, amelyhez a büszke Hohenzollern vasúti híd vezet, a bécsi kongresszus (1815) utáni időktől a porosz birodalom és birodalomépítés szimbóluma. Ennek jegyében éppen a francia katedrálisokkal versenyre kelve építették ki a középkorban félbehagyott katedrális nagyobbik, nyugati, felét 1842-1880 között. Adenauer tehát ezzel egy új – történeti és művészettörténeti szempontból is releváns értelmezést adva világítja meg legfőbb politikai törekvését, azt is, hogy mit akar, és azt is, hogy mit nem.

Entz Géza