Az Antall család régi dunántúli katolikus nemesi család. A nemesség Magyarországon, mint ezt Antall József sokszor kiemelte, ellentétben Nyugat-Európával, a polgári értékeknek is legfőbb hordozója volt, a nemzeti ébredés korában pedig csaknem kizárólag ebből a körből kerültek ki a polgári átalakulás szervezői és zászlóvivői. Ez a társadalmi réteg, akárcsak a lengyeleknél, az országos politika irányításában ezer éves folyamatossággal rendelkezett és így művelt elemeinek a tudatában megszakítatlan élő hagyomány volt ennek tudata is. Más szavakkal, legjobb képviselői mindig képesek voltak arra, hogy politikáról országos léptékben gondolkodjanak, és az országot a nemzetközi meghatározottságok összefüggéseiben lássák. Ebben a nemesi világképben jelenhetett meg egy nemzet és ország (állam) sorsának víziója is. A történelmi tárgyi alapot ehhez a magyar állameszme ezer éves töretlen fennmaradása nyújtotta. A kontinensen, északon és délen a polgári átalakulás és a nemzeteszme kibontakozása az egységes nemzetállam megteremtésének programját is jelentette, és ez annak nemcsak jogi-intézményi, hanem eszmei megalkotását is előírta. Magyarország és Lengyelország esetében az eszme a rendi nemzet értelmében megvolt, ez tehát itt a nemzet szabadságának visszaszerzéseként és időről időre a nemzeteszme korszerűsítésének igényével jelent meg. A korszerűsítés a társadalmi változások tudomásulvételét és beépítését jelentette, 1848-ban a jobbágyfelszabadítást, később a munkásság és a tőke nemzeti integrációjára lett volna szükség, ez azonban máig nyitott probléma maradt.
Antall természetesen Magyarország nézőpontjából, vagyis részben más geopolitikai helyzetből, de hasonló léptékben gondolkodva mérte fel az 1990-ben a kommunizmus bukása utáni bel- és külpolitikai teendők horizontját, mint a második világháborús összeomlást követően Konrad Adenauer. Ebben a térségben továbbra is megoldatlan problémát jelentettek Trianon következményei a Kárpát-medencében, az oszmán török birodalom felbomlásának nyugvópontra nem jutott és várható balkáni fejleményei. A Szovjetunió összeomlásával és az európai orosz befolyási övezet visszahúzódásával, valamint ezzel összefüggésben a német egység helyreállásával előállt új helyzetben újszerű módon vetődött fel a most már a keleti felével is kiegészülő európai egység problematikája is. Antall a német egységet, ellentétben az egykorú nyugati politikát meghatározó vezetők (Thatcher, Mitterand és Georg Bush) akkori felfogásával, az európai stabilitás előfeltételének tekintette, Magyarország számára pedig az európai integrációba és az euro-atlanti szövetségi rendszerbe való beépülést tekintette stratégiai célnak. Antall József számára világos volt, hogy a kontinensnek ebben a régiójában addig van lehetőség új helyzet létrehozására, amíg az orosz birodalom visszahúzódóban van és ott új birodalomépítő erők nem jutnak ismét szóhoz. Mutatis mutandis ezzel a problémával nézett szembe Adenauer is, csak akkor még az ereje teljében lévő birodalom veszélyeztette Nyugat-Európa jövőjét. Antall a kockázatokat nem kevésbé világosan látta: kezdetben még számolt egy bármikor bekövetkezhető szovjet restaurációval, majd a végül is erőtlennek bizonyult moszkvai puccs idején – sokakkal, pl. Mitterand francia elnökkel ellentétben - az első pillanatban felismerte Jelcin támogatásának szükségességét. Nyugati politikájában kezdettől fogva teljes egyértelműséggel az euró-atlanti szövetség alapjaira helyezkedett, mégpedig az európai és a magyar történelem régi tanulságainak és 20 századi fejleményeinek politikai szempontból releváns és mély ismeretében kialakított meggyőződése alapján.
Antall gondolkodási horizontján a nyugati szövetségi rendszerhez való csatlakozás biztonságpolitikai koncepcióját szervesen egészítette ki a szovjet utódállamokhoz való viszony alakítása. Ukrajna függetlensége és az az elképzelés, hogy Oroszországgal euró-atlanti szinten is a partnerség viszony kialakítását tartotta szükségesnek. Ez az elképzelése, amelyet már a Varsói Szerződés feloszlatására tett moszkvai javaslatának részeként megfogalmazott minden további globális hatalmi kibontakozásban egyik fontos feltétel. Külön kérdés volt a Trianon következtében határon túlra került kárpát-medencei magyar közösségek ügye, egyrészt a magyar államhoz való viszonyuk, másrészt a magyar állam és az érintett szomszédos államokhoz való viszonya tekintetében. Ebben Antall a határokon átnyúló kultúrnemzeti reintegráció, az egyéni és közösségi jogok védelmét illetően pedig a politikai szolidaritás alapjára helyezkedett, míg az államközi kapcsolatokban is a stabilitás fenntartására törekedve, a határok vonatkozásában a helsinki egyezmény máig érvényben lévő garanciáit1 tekintette irányadónak. Természetesen tisztában volt azzal, hogy a messzi történelmi múltban gyökeredző és a 20. században antagonisztikus ellentétekhez vezető valamint az újabb nemzetépítési törekvésekkel tovább élő feszültségek világából csak hosszú távon lehet remény a kooperatív stratégiák túlsúlyba kerülésére.
Antall már piarista gimnazistaként elmélyülten foglalkozott a magyar sorskérdésekkel, majd miután a hazai kommunista hatalomátvétel beláthatatlan időre elzárta a történeti kontinuitás csaknem minden útját, folyamatosan figyelemmel kísérte a világpolitika és a meghatározó nagyhatalmi viszonyok fejlődését. Ebben az a meggyőződés vezette, hogy a szovjet berendezkedés az ember természetével ellentétes, ezért alapvetően életképtelen, bukása tehát „genetikailag” kezdettől fogva kódolva volt. Számára a kommunizmus negyven éve alatt mindig az volt a kérdés, hogy mi lesz a teendő, ha a szovjet összeomlás bekövetkezik valamikor? A váratlan 1956-os forradalmi fordulat következtében édesapja mellett részt vehetett a polgári Magyarország néhány napig valós lehetőségnek látszó újraszervezési kísérletében, hogy aztán a politikai cselekvés lehetősége három évtizedre ismét lekerüljön a napirendről. Antall sem választotta a túléléshez az alkalmazkodásnak a politikai mimikrin keresztül vezető útját, hanem előbb a középiskolai oktatást, majd amikor azt a hatóságok ellehetetlenítették számára, a történeti szaktudományos tevékenység mellett kötelezte el magát, a szellemi készenlét és az adott körülmények közt lehetséges alkotás, és ilyen értelemben a jogfenntartás terepeként. Mindközben azonban nem mondott le az őt leginkább motiváló célokról és megmaradt rejtett formában politikusnak. Ezt maga egy alkalommal így fogalmazta meg: „én politikai pályára készültem, politikai pályára indultam, s azokban az években is azt mondtam, hogy én tulajdonképpen nem vagyok boldogtalan, csak fordított életet élek, és ami passzióm lehetne, ami hobbim lehetne, a művészettörténettől kezdve a művelődéstörténetig, most abból élek, ez a mesterségem, és hobbim marad a politika.” Ez a magyarázata annak, hogy amikor a külső okokból fennálló abszurd helyzet megszűnt, Antall a kész politikus teljes fegyverzetében jelenhetett meg a váratlanul kialakult politikai küzdőtéren. Ahogy az előbbi gondolatmenetet folytatva megfogalmazza: „Velem semmi más nem történt 1987-88 után, amikor aktívan bekapcsolódtam a politikai életbe, minthogy megfordult minden.”2
Az Antall család régi dunántúli katolikus nemesi család. A nemesség Magyarországon, mint ezt Antall József sokszor kiemelte, ellentétben Nyugat-Európával a polgári értékeknek is legfőbb hordozója volt, a nemzeti ébredés korában pedig csaknem kizárólag ebből a körből kerültek ki a polgári átalakulás szervezői és zászlóvivői. Ez a társadalmi réteg, akárcsak a lengyeleknél, az országos politika irányításában ezer éves folyamatossággal rendelkezett és így művelt elemeinek a tudatában megszakítatlan élő hagyomány volt ennek tudata is. Más szavakkal, legjobb képviselői mindig képesek voltak arra, hogy politikáról országos léptékben gondolkodjanak, és az országot a nemzetközi meghatározottságok összefüggéseiben lássák. Ebben a nemesi világképben jelenhetett meg egy nemzet és ország (állam) sorsának víziója is. A történelmi tárgyi alapot ehhez a magyar állameszme ezer éves töretlen fennmaradása nyújtotta. A kontinensen, északon és délen a polgári átalakulás és a nemzeteszme kibontakozása az egységes nemzetállam megteremtésének programját is jelentette, és ez annak nemcsak jogi-intézményi, hanem eszmei megalkotását is előírta. Magyarország és Lengyelország esetében az eszme a rendi nemzet értelmében megvolt, ez tehát itt a nemzet szabadságának visszaszerzéseként és időről időre a nemzeteszme korszerűsítésének igényével jelent meg. A korszerűsítés a társadalmi változások tudomásulvételét és beépítését jelentette, 1848-ban a jobbágyfelszabadítást, később a munkásság és a tőke nemzeti integrációjára lett volna szükség, ez azonban máig nyitott probléma maradt.
A helyesen felismert úton csak az a szükséges képességekkel megáldott vezető maradhat meg, akinél az irányválasztás nem egyszerűen pragmatikus megfontolásokon, hanem értékelvű és átélt tudással megalapozott belső meggyőződésen alapul. Erről a Századvég politikai iskola felkérésére 1991. december 19-én tartott előadásában így vallott: „hivatásként kell a politikát űzni, de mesterségbeli tudással. De a hivatást nem helyettesíti a legnagyobb mesterségbeli tudás se.”3 Azt, hogy a politikusi ’hivatás’ az ő értelmezése szerint milyen lélektani, kulturális és tárgyi tudáselemek együtteséből és morális feltételekből születik meg, arra vonatkozóan Kornis Gyula: Az államférfi c. művének4 gazdag tematikáját idézte fel címszavakban. Érdemes néhányat ezek közül itt rögzíteni, hiszen ezeket említve Antall – ezúttal hozzátehetjük, hogy Konrad Adenauerrel sokban közös – politikusi eszményképének és alkatának dinamikus vonásai tűnnek a szemünkbe: „Államférfi és történelem, államférfi étosza és lelki alkata, az államférfi hivatástudatának jelentősége, a hivatástudat kibontakozása, (…) politika és világnézet, szabadságeszmény, nemzeti eszmény, gazdasági eszmény, szociális eszmény, az eszmények hagyománybontó ereje, (…) az akarat, mint az államférfi egyéniségének lényege, az akarat ereje, az akarat szívóssága, (…) az államférfi felelősségérzése, felelősség és demokrácia, (…) az államférfi, mint a kiegyezés művésze, a nemzeti lélek ismerete, a pártlélek ismerete, a valóságérzék lelki mozzanatai, (…) a politikai gondolkodás, a politikai intuíció, az érzelem a politikában, a becsvágy és hatalomvágy a politikában (…) politika és az elvszerűség, a politikai pragmatizmus, elvek és pártok, az angol politikai jellem, a francia, a német stb.”5
Adenauert életműve igazolta. Ez persze korántsem csak egy zseniális államférfi erőfeszítéseinek sikere, hanem a Nyugat megújulási képességének a történelmi bizonyítéka. Hogy a Nyugat és Európa keleti része az 1989-90-ben megnyílt perspektívák fényében mit fog tudni, kezdeni egymással és ez a játszma elvezet-e egy morális megújulásra épülő új, a mainál jobb világhoz, Antall József életművének sorsa ennek függvényében fog eldőlni.
Entz Géza