Részlet Kónya Imre „…és az ünnep mindig elmarad?” című könyvéből
Tar Pál washingtoni nagykövetté történt kinevezését követő napokban egy parlamenti ügyet kellett a miniszterelnökkel egyeztetnem, már nem emlékszem, hogy mit. Amikor befejeztük a konkrét megbeszélést, Antall mesélni kezdett. Ugye emlékszel, kérdezte, a múltkor elég részletesen elmondtam neked, hogy a forradalom utáni kihallgatásaim során milyen taktikát követtem?
Valóban, a miniszterelnök – előre bocsátva, hogy valószínűleg nem lesz szükség ezekre a tapasztalatokra, de azért soha nem lehet tudni – néhány hónapja mesélt nekem az 56 utáni kihallgatásairól s elmagyarázta, milyen taktikát alkalmazott a kihallgatóival szemben.
Édesapja még gyerekkorában jól kiképezte erre – ezt a kifejezést használta – mert Magyarország német megszállása után, mint a Gestapo foglya, ő is ezt a taktikát alkalmazta. A lényeg az, hogy a legjobb mindent tagadni, egyáltalán, minél kevesebbet kell beszélni, és a társakkal, élő emberekkel kapcsolatban pedig végképp semmit sem szabad mondani. Édesapja, ahogy Antall elmesélte, következetesen tagadta, hogy Keresztes-Fischer belügyminiszter tudott a menekültekkel kapcsolatos dolgokról, azt állította, hogy minden utasítást Teleki Pál miniszterelnöktől kapott, aki akkor már halott volt.
Ő is ezt a taktikát alkalmazta. Amikor például a Kisgazdapárt Semmelweis utcai székházának visszafoglalására szervezett akcióról faggatták, a kihallgatói nyilvánvalóan tisztában voltak vele, hogy az akció szervezője ő volt. Ha beismerő vallomást teszek, magyarázta annak idején a miniszterelnök, akkor beszélnem kellett volna a társaimról is, legalább néhányat meg kellett volna közülük neveznem. Ezért apám instrukciójának megfelelően mindent tagadtam, jelentette ki, és büszke vagyok rá, hogy a kb. negyven fős gárdából senkit sem sikerült azonosítaniuk.
Persze, hogy emlékszem, válaszoltam a miniszterelnök kérdésére, a lényeg az volt, hogy célszerű mindent letagadni és semmiképpen sem szabad a társakra vonatkozóan bármiféle információt adni. Igen, bólintott a miniszterelnök, a lényeg valóban ez volt. Ezt tanultam meg apámtól és ezt a taktikát követtem. Nos, Göncz Árpád a vallomása során ezzel ellentételesen járt el, folytatta Antall. Tüntetően kiállt a forradalom mellett, mindent elmondott, amit 56-ban csinált, sőt, még ki is színezte a dolgokat.
Németh Miklóstól megkaptam a titkosszolgálatoknál őrzött anyagaimat, mesélte, legalábbis annak egy részét. Valószínűleg, tette hozzá, akkor gyűjtötték össze, amikor a kerekasztalnál megjelentem, nyilván tudni akarták, hogy kivel is állnak szemben. Nos, az anyagban szerepelt Göncz vallomásának az a része, ami rám vonatkozott. Ebben meglepődve olvastam, hogy Tar Pált mi ketten küldtük ki nyugatra, azzal a feladattal, hogy ott vegye fel a kapcsolatot az emigráns szervezetekkel és képviselje a forradalmat. Ebből semmi sem volt igaz, csak annyi, hogy Tar Pali valóban disszidált, amiről mi tudtunk, és kint valóban felvette a kapcsolatot az emigráns szervezetekkel.
Most, amikor a nagyköveti megbízásra vonatkozó miniszterelnöki javaslatot átküldtem hozzá, folytatta Antall, a hivatalos előterjesztés mellé egy magánlevelet tettem, amelyben megkérdeztem – mellékelve a vallomásából ezt az oldalt – vajon gondolta volna-e akkor, hogy egyszer majd valóban kiküldhetjük Tar Palit, hogy képviselje Magyarország ügyét? Nem sokkal a levél vétele után Göncz felhívott, hogy tényleg fantasztikus, sose tudhatjuk, mit hoz az élet, vagy valami ilyesmi, fejezte be a történetet a miniszterelnök. Vagy nem értette a célzást, tette hozzá, vagy nagyon is értette, de nem akarta tudomásul venni…
Az az igazság, folytatta a miniszterelnök, hogy Árpádnak nincs érzéke a finom gesztusok iránt, pedig hát egy írótól ezt elvárná az ember. Persze a politika másfajta érzékenységet kíván, mondta elgondolkodva. Jó példa erre a tavaly júniusi tárgyalásunk Moszkvában.
Hátradőltem a székemben. Tudtam, most egy hosszabb monológ következik. Antall ezeket a meséket általában úgy vezette be, hogy egyszer talán szükség lesz ezekre a tapasztalatokra, de szerintem neki is szüksége volt arra, hogy elmesélje a tapasztalatait. De mindegy is, én nagyon szerettem ezeket az elbeszéléseket, és nem gondoltam arra, hogy jók lesznek-e valaha valamire.
A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülése után került sor Gorbacsovékkal a kétoldalú tárgyalásra, kezdett bele a miniszterelnök. Előtte egymás között megbeszéltük, hogy amit a plenáris ülésen nem lehetett elmondani, azt az oroszok előtt, zárt körben világossá kell tennünk. Látniuk kell, hogy a végsőkig elszántak vagyunk.
Udvariasságból az első szót átengedtem Göncznek, aki azzal indított, hogy Gorbacsovban azt szereti a legjobban, hogy a szeme mindig mosolyog. Alig hittem a fülemnek, de szó szerint ezt mondta. A szovjet elnök kifejezetten zavarba jött, s láthatóan megkönnyebbült, amikor megjegyeztem: a helyzet az, hogy az elnök úr civilben író.
Ezzel helyre zökkent a hangulat, és elmondhattam, hogy a Varsói Szerződés jövője nálunk nem egy elvont politikai kérdés, hiszen 56-ban az akkori kormány felmondta a szerződést, és részletesen ecseteltem, milyen hatással volt a magyarokra, hogy a Vörös Hadsereg ezek után szétlőtte Budapestet és elfojtotta a forradalmat. A plenáris ülésen a konszenzust kerestük, folytattam, mert tisztában vagyunk a tagországok többségi álláspontjával és megértjük a szovjetek nehéz helyzetét, de így, szemtől szembe kötelességem elmondani, jelentettem ki, ha a kirendelt bizottság nem a Varsói Szerződés megszüntetésére tesz javaslatot, mi egyoldalúan ki fogunk lépni.
Gorbacsov azt felelte, hogy 56 egy bonyolult kérdés, amiről még beszélnünk kell, a Varsói Szerződés ügyében pedig reméli, hogy nem ez a végső szavunk és megfontoltan fogunk cselekedni. Ennél többet e tárgyalástól nem remélhettünk: láttam rajta, hogy tudomásul vette eltökéltségünket, és biztos vagyok benne, hogy ez is gyorsította a Varsói Szerződés megszüntetésének folyamatát.
Mindezt azért meséltem el neked, fordult felém Antall, mert ha külföldi partnerrel tárgyalsz, előre el kell döntened, hogy mi az, amit az ország érdekében el akarsz érni. És mindent ennek a célnak kell alárendelned. Keménynek kell lenned a tárgyalások során, de tudnod kell, hogy az adott körülmények között mi az a maximum, amit képes vagy elérni. Annál kevesebbel azonban nem szabad megelégedned.
Kónya Imre