Részlet Kónya Imre „…és az ünnep mindig elmarad?” című könyvéből

A rendőrfőkapitány a köztársasági elnöknél

A főemeleten kiszállunk a liftből, s útban a házelnök dolgozószobája felé, benézünk a miniszterelnök titkárságára. Rózsa Mariann elmeséli, hogy Antall túl van a műtéten, amikor felhívta, még nehezen beszélt, mindenféle csövek vannak még benne, de tud a blokádról. Kajdi Jóskával tartja a kapcsolatot és Horváth Balázzsal közvetlenül is. Ez így van rendjén, gondolom, Kajdi a Miniszterelnöki Hivatalt vezető államtitkár, a kormányfőt pedig akadályoztatása esetén a belügyminiszter helyettesíti.

Kajdi Józseftől megtudjuk, hogy Horváth Balázs valószínűleg ezekben a percekben tart sajtótájékoztatót a Belügyminisztériumban, amelyen a Németországból hazajött Bod Péter Ákos is részt vesz. Előtte tárgyalt a taxisok képviselőivel és közölte velük, amennyiben déli 12 óráig nem szüntetik meg a blokádot, a rendőrség fogja eltávolítani az úttorlaszokat. Ez a kormány hivatalos álláspontja, amellyel minden miniszter egyetért, mondja az államtitkár, legalábbis azok, akiket Horváth Balázsnak sikerült elérnie. Mindezt onnan tudja, hogy reggel átment hozzá a Belügyminisztériumba és személyesen tudott vele beszélni.

Érdeklődésemre az államtitkár elmondja, hogy jól tudom, a rendőrségnek valóban nincsenek olyan eszközei, amelyek alkalmasak lennének a torlaszok megbontására, de a honvédségnek igen, s a belügyminiszter reggel aláírt egy kormányhatározatot, aminek alapján a rend helyreállítására, szükség esetén fel lehet használni a honvédség eszközeit. Kajdi hangsúlyozza, senkivel szemben se fognak erőszakot alkalmazni, kizárólag a gépkocsik elszállításáról van szó.

Felteszem a kérdést, ami tegnap óta foglalkoztat: Nem lehetett volna ezt az egészet egy gyors rendőri intézkedéssel megelőzni? Szerintem tegnap még lehetett volna, mondja rövid hallgatás után az államtitkár. Én magam kétszer hívtam fel Barna Sándort, folytatja, de azt mondta, nincs szükség semmiféle intézkedésre. Lementem ugyanis a tüntetők közé, magyarázza, és saját fülemmel hallottam, hogy el akarják foglalni a hidakat. De a főkapitány nyílván nem csak tőlem értesült a veszélyről, teszi hozzá, hiszen a téren ott voltak a rendőrei, akik ugyanúgy hallhatták azt, amit én hallottam.

Egyikünk sem sejti, hogy tőlünk alig kétszáz méterre, az Országház déli szárnyában, Barna Sándor budapesti rendőrfőkapitány nagyjából ezekben a percekben lép ki Göncz Árpád köztársasági elnök szobájából, miután egy jó óra hosszat tárgyalt az elnökkel.
Nem lehet tudni, a sajtót ki értesítette, de tény, hogy a másnapi lapok egybehangzó tudósítása szerint a főkapitány – az elnök szobájából kilépve – a következő nyilatkozatot tette:

„Semmilyen erőszakos, vagy karhatalmi intézkedésre nem kerülhet sor. Ha erőszakhoz kell folyamodnom, én lemondok.”

Ez világos beszéd: A főkapitány nyíltan szembeszegül a karhatalmi intézkedésre vonatkozó kormányhatározattal.

Bizalom és csalódás

Göncz Árpád arcáról hiányzik a megszokott, barátságos mosoly, amikor üdvözöl és hellyel kínál bennünket a dohányzó asztal mellett lévő ülőgarnitúrán. Tekintete idegesen repked ide-oda, miközben Horváth Balázs kicsit körülményesen elmeséli, hogy beszédet fog mondani a rádióban, s nem akarja, hogy a kormány nyilatkozata váratlanul érje a köztársasági elnököt, majd átadja az elnöknek a dupla sortávval és betűmérettel legépelt szöveget. Előbb kellett volna gondolkodnotok, mormolja Göncz maga elé, és elkezdi olvasni a beszédet, de kisvártatva felcsattan: Mi az, hogy nem függeszthetitek fel az áremelést? Ez az egyetlen dolog, amit tehettek.

Azt nem lehet, feleli a belügyminiszter és egymás után kétszer beleszív a cigarettájába. Ha felfüggesztjük az áremelést, pillanatok alatt elfogynak a tartalékok, jelenti ki, s összeomlik a gazdaság. Végül is a te beszéded Balázs, mondja erre ingerülten az elnök, s visszaadja a papírt, tied a felelősség. Csak a véleményedet akartam kérni, jegyzi meg a belügyminiszter. Látom rajta, örül, hogy nem kell tovább vitatkoznia a szövegen. Végül, hogy döntöttél Árpád? – kérdezi, rövid hallgatás után – ugye eljössz a kormányülésre? Megfelelő időpontban igen, feleli, de erről nem adunk ki közleményt, vagy ilyesmit. Ne várjátok, hogy a kedvetekért kockára tegyem elnöki tekintélyemet, teszi hozzá.

Úgy érzem, ez az a pont, amikor előállhatok a javaslatommal. Én tudok valamit, Árpád, kapcsolódom a beszélgetésbe, amivel úgy segíthetnél a válság feloldásában, hogy elnöki tekintélyed a pártok körében tovább erősödne. Azért is jöttem, teszem hozzá, hogy az MDF frakcióvezetőjeként erre megkérjelek. Mire? – kérdezi az elnök. Arra, hogy hívd össze a parlamenti frakciók vezetőit, azzal, hogy közös nyilatkozatban szólítsák fel a taxisokat a rend helyreállítására, a kormányt pedig arra, hogy tárgyaljon a hosszú távú megoldásról.

Ebben a forradalmi helyzetben? Majd bolondok lennének! – kiált fel az elnök, majd látva megrökönyödésünket, rövid hallgatás után hozzáfűzi: legfeljebb annak lenne értelme, ha rendkívüli ülésre összehívnám a Parlamentet, ahol a nyilvánosság előtt lehetne megtárgyalni az áremelés kérdését. Bocsánat, elnök úr, de ez nem vezetne sehová, mondom erre, legfeljebb az ellenzéknek tetszene, hogy a nyilvánosság előtt lehet alázni a kormányt. Maga az áremelés, teszem hozzá, egyébként is a kormány kompetenciája. Már rég túl vagyunk azon, hogy kinek, mi a kompetenciája, csattan fel a köztársasági elnök, majd kissé zavartan magyarázkodni kezd: én csak próbálok segíteni, és fogalmam sincs, hogy az ellenzéknek mi tetszene, s mi nem…

A köztársasági elnök a kormányülésen

A kormányülésen – a legnagyobb kormányzó párt frakcióvezetőjeként – engem is meghívtak. Tájékoztattam a kormányt, hogy másnap délelőtt 10 órára összehívtam a frakciót, és beszámoltam a köztársasági elnöknél tett látogatásról. A konfliktus lényegéről és a kormány mozgásteréről szóló vita amúgy elég szerteágazó és csapongó volt, de abban minden felszólaló egyetértett, hogy az áremelést nem lehet visszavonni, kompenzációról viszont lehet tárgyalni, de nem megzsarolt pozícióban, mert minden megállapodás előfeltétele: az úttorlaszok eltávolítása. Nagyjából így összegezhető a miniszterek álláspontja akkor, amikor a kormányülésen megjelenik a köztársasági elnök.

Göncz Árpád drámai képet fest az országban kialakult helyzetről. Telefonon kaptam az értesüléseket, mondja, Pécsről, Győrről, Nyíregyházásról, hogy mennek ki az emberek az utcára. A gyárak kapujában kiragasztják az általános sztrájkra való felhívást. A BKV valószínűleg holnapra sztrájkba lép. Fenyegetések vannak, hogy felgyújtják a metró bejáratait. Amint tudjátok, a rendőrparancsnok kereken megtagadta azt, hogy erőszakot alkalmazzon, amely teljesen reménytelen lenne. A honvédség ilyen szempontból szintén. Aztán levonja a következtetést: a megoldás csak politikai megoldás lehet, mégpedig az, hogy a kormány a tárgyalások végéig felfüggeszti az áremelést, a parlament elé utalja a kérdést és egyidejűleg folytatja az egyeztető tárgyalásokat.

Bod Péter Ákos ipari miniszter tájékoztatja az elnököt, hogy a magyar árképzés alapja jelenleg 29-30 dollár. Szeptemberben 34 dollár volt a hordónkénti átlagár, októberben 37 dollár. Mindez azt jelenti, folytatja, hogy hiába csökkentenénk most az árakat, rövidesen ismét emelni kellene, és lehet, hogy nagyobb mértékben, mint most. Ráadásul, ezzel mindenki tisztában van, érvel tovább, ami azt jelenti, hogy egy árcsökkentés esetén azonnal megkezdődne a felvásárlás. A pillanatnyi benzinkészletünk, gépkocsinként 10 liter. Ha minden harmadik autós elmegy tankolni, országosan kimerül a készlet és miután a szolgáltató hálózat is a nyilvános kutakról tankol, abban a pillanatban megbénul az élelmiszer forgalom, és az összes közforgalmi szállítás. És még ha ez megtörténik, a pénzügyi teher továbbra is ránk nehezedik. Ha tehát mentesítjük ezt a fogyasztói réteget a tehertől, át kell hárítanunk másokra.

Kádár Béla külgazdasági miniszter a következőképpen érvel: Ha felfüggesztjük az áremelést a tárgyalások időtartamára, akkor a készlet kimerül, mielőtt még a tárgyalások befejeződnének. Tehát a felfüggesztés nem jelenti a kérdés technikai megoldását. Politikailag és nemzetközileg viszont olyan hatása van, ami beláthatatlan és tragikus. Hangsúlyozza, hogy nem csak az energia Damoklész kardja lebeg a fejünk felett, hanem a hitel-fegyver is, aztán kifejti, hogy mire gondol: Ha ez a magyar kormány elveszíti nemzetközi hitelét, cselekvőképességét, mondja, napi finanszírozási gondjainkat sem tudjuk megoldani. Abban a pillanatban eltűnik az az előny, amit Magyarország az elmúlt időben magának szerzett a többi kelet-közép európai országgal szemben, szögezi le. Nyugaton nyomatékosan hangsúlyozzák, folytatja, hogy nemzetközi erőforrásokra az az ország számíthat, amely következetesen végigviszi az átalakítási programját. Ez a kormány távozhat, jelenti ki, de az ország válik kormányozhatatlanná, ha bármelyik maffia a neki nem tetsző lépésre mozgósíthatja a társadalmat. Ezt a felelősségét, fejezi be a hozzászólását, azt hiszem, senki sem vállalhatja.

Ezután Boross Péter udvariasan megkérdezte a köztársasági elnököt, vajon nem lehetne-e valamennyi párthoz intő szóval fordulnia, hogy az országnak ezt a kritikus helyzetét ne használják ki pártpolitikai célra. Olyan információink vannak ugyanis, jelentette ki, hogy a felzaklatott tömegben politikai agitációk folynak. Aztán tájékoztatta az elnököt, hogy a kormány korábban már konszenzusra jutott abban, hogy zsarolásnak nem engedhet, mert ettől kezdve intézkedés és működésképtelenné válik. Nagyon egészséges kormányzatokat ismerünk a világban, szögezte le végül, melyek következetességgel jutottak eredményre, viszont olyan kormányzatot, egyet sem, tette hozzá, amelyik tömegnyomásra azonnal retirál.

Jeszenszky Géza visszatér arra a javaslatra, amit Göncz Árpád a velem történt beszélgetésen elutasított. Az elnök válasza hasonló, mint amit az én kérésemre mondott, bár Göncz Árpád ezúttal finomabban fejezi ki magát, s nincs szó arról, hogy az ellenzéki pártok „bolondok lennének” velünk leülni. A lényeg azonban ugyanaz: a parlamenti pártok tárgyalásáról akár már holnap szó lehet, de csak a plenáris ülés keretében. Hozzáteszi, ő nem tárgyalt a pártokkal erről, de ismeri a véleményüket. Két parlamenti párt szolidaritást jelentett, folytatja, az egyik az SzDSz, a másik az MSZP. Velünk vagy a demonstrálókkal? – kérdezi Jeszenszky, talán csak tettetett naivitással. A sztrájkolókkal, mondja Horváth Balázs, és hozzáteszi: itt vannak a röplapok. Az egyiken az SzDSz XI. kerületi szervezetének aláírása szerepel, mutat fel egy papírlapot, ebben kifejezetten sztrájkra és tömegdemonstrációra hívnak fel. A másik pedig az SzDSz hivatalos nyilatkozata, amelyről elnök úr is beszélt, mondja a belügyminiszter, és amelyben a párt szolidaritást vállal a tüntetőkkel. Ezért is valószínűtlen, hogy most össze lehetne hozni egy hat párti megbeszélést, veti közbe a köztársasági elnök. A parlament előtt, teszi hozzá, ott igen, ott lehetséges.

Andrásfalvy Bertalan felvetette, hogy Göncz Árpádnak fel kellene lépnie a rend helyreállítása érdekében. Megkérte az elnököt, hogy mint az ország legfőbb közjogi méltósága, lépjen a nyilvánosság elé, és intse nyugalomra az embereket. Az elnök elutasította kérését, mondván, szerinte jelenleg ez inkább ártana, s majd akkor fog nyilatkozni, ha ő is úgy ítéli meg, hogy a válság feloldásához szükség van a fellépésére. Miután többen is megpróbálták győzködni, ingerülten kijelentette: hogy mikor vesse latba elnöki tekintélyét, azt ő fogja eldönteni, majd türelmét veszítve felállt, sarkon fordult, és távozott a kormány ülésterméből.

A legnagyobb ellenzéki párt színvallása

Körülbelül azzal egy időben, hogy a köztársasági elnök a kormányülésen megjelent, Kis János, az SzDSz elnöke és Pető Iván frakcióvezető a párt Mérleg utcai székházában rendkívüli sajtótájékoztatót tartott. A pártelnök az újságírók előtt kijelentette:

”Ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kivezesse a súlyos válságból. Az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége, mert most már nem csupán a benzin áráról van szó.”

Azt is mondta, hogy a kormány

„bűnös hibát követett el, amikor erőszakkal fenyegetőzött a taxisok tiltakozó akciója láttán”

és azt is, hogy a kormány

„politikailag megbukott”.

A szabaddemokraták ügyvivő testülete ezt megelőzően nyilatkozatot adott ki, amely a következő mondattal zárul:

„Felhívunk minden szabaddemokrata szervezetet, hogy támogassa a békés tiltakozó mozgalmat, valamint a közellátás és a közrend fenntartását.”

Az SzDSz ügyvivő testülete tehát nyilatkozatában „békés” tiltakozó mozgalomról és a közrend „fenntartásáról” beszél, ahelyett, hogy a fuvarozók által felborított közrend helyreállítására szólítana fel. A legnagyobb ellenzéki párt ezzel egyértelműen az országot blokád alá helyező taxisok mellé áll és a törvényes kormány ellen mozgósít.

Göncz Árpád pedig, miután eltávozott a kormány üléséről, a budapesti főkapitánnyal együtt kocsiba ül és végig látogatja a torlaszokat. Mosolyogva integet a taxisoknak, miközben Barna Sándor tábornok kiszáll, s megnyugtatja őket, hogy ameddig ő a főkapitány, a rendőrség nem fog erőszakot alkalmazni.

A köztársasági elnök nyilatkozata

Göncz Árpád pénteken késő este hirtelen elérkezettnek látta az időt, hogy a helyzet megoldása érdekében latba vesse elnöki tekintélyét. Nyilatkozatát az úttorlaszoknál virrasztó taxisok hatalmas ovációval fogadták, hiszen az elnök az ő követelésükkel azonosult, amikor a következőképpen fogalmazott:

„Javaslatot tettem a kormánynak, hogy hétfőig, amikor folytatódnak a taxisokkal folytatott egyeztető tárgyalások, függessze fel a benzináremeléssel kapcsolatos intézkedését. Megkérem a személy- és teherfuvarozókat, hogy a felfüggesztés bejelentésével egyidejűleg térjenek haza, és szüntessék meg az útelzárásokat.”

A köztársasági elnök pontosan tudta, hogy a kormány nem hajlandó felfüggeszteni az áremelést. Így azzal is tisztában kellett lennie, hogy nyilatkozatával – a fuvarozókban hiú reményeket keltve – nem segíti, hanem egyenesen hátráltatja a válság megoldását. Több mint két évtized távlatából, ma is jól emlékszem arra a csalódásra és elkeseredésre, amit Göncz Árpád nyilatkozata hallatán éreztem. És akkor még nem tudtam azt, amiről a képviselőcsoportot másnap Szabó Tamás tájékoztatta.

A munkaügyi államtitkár a kormányülésen kapott felhatalmazás alapján folyamatosan egyezkedett a taxisok képviselőivel, akik rendszeres kapcsolatban álltak az úttorlaszokon lévő kollégáikkal. Éjjel egy órára megszületett a megállapodás: A taxisok felfüggesztik a blokádot, a kormány pedig vállalja, hogy vasárnapra összehívja az Érdekegyeztető Tanácsot, ahol megállapodik a benzinárakról, addig viszont a felemelt árak maradnak érvényben.

Az aláírást megelőzően a taxisok képviselői szünetet kértek, mesélte Szabó Tamás a frakcióülésen, hogy a megállapodás egyes pontjait kollégáikkal még egyszer egyeztessék. Néhány perc múlva sápadtan tértek vissza, hogy nagyon sajnálják, de nem tudják aláírni az előzetesen már elfogadott megállapodást. A kollégáiktól ugyanis megtudták, hogy időközben a köztársasági elnök az ő követelésükkel azonosult. A barikádok mellett így általános volt az egyetértés abban, hogy csak akkor szűntetik meg a torlaszokat, ha a kormány eleget tesz az elnök javaslatának, és felfüggeszti a benzináremelést. Szabó Tamás próbálta őket győzködni, hogy egyszer már megállapodtak, de a frakcióülésen elmondta, hogy a köztársasági elnök nyilatkozata után a helyükben ő sem írta volna azt alá. Kijelentette, az igazi kérdés az, hogy Göncz Árpád vajon miért éppen akkor tette meg nyilatkozatát, amikor megtette? Vajon miért nem előbb, amikor még mindenki hallhatta volna, vagy miért nem várt reggelig, amikor már ébren van az ország?

Azt mondta, hogy azok a szabaddemokrata politikusok, akiknek a tanácsait Göncz Árpád meghallgatja, kapcsolatban állnak az útelzárókkal. Miután a taxisok képviselői folyamatosan tájékoztatták a fejleményekről az úttorlaszoknál lévő társaikat, így az eszdéeszesek mindenről azonnal értesültek. Amikor pedig látták, hogy küszöbön a megállapodás, javasolták az elnöknek, hogy álljon elő a nyilatkozattal…