A miniszterelnök és a köztársasági elnök

(dokumentummal)

Részlet Kónya Imre „…és az ünnep mindig elmarad?” című könyvéből

Az alkotmánybíróság szeptemberben meghozza döntését. Ebben részletesen értelmezi a köztársasági elnök kinevezési jogkörét, természetszerűleg úgy, ahogyan a parlamentáris demokráciák köztársasági elnökének a jogkörét értelmezni kell. Ennek során – anélkül hogy a konkrét ügyről beszélne – kimondja, hogy a köztársasági elnök nem része a végrehajtó hatalomnak, annak kizárólagos birtokosa a kormány. A köztársasági elnök kinevezési jogkörében hozott döntéséért a politikai felelősséget minden esetben a személyi javaslatot előterjesztő miniszterelnök, vagy miniszter viseli. Ezért a köztársasági elnök csak akkor tagadhatja meg a miniszterelnök, vagy a miniszter által javasolt személy kinevezését, ha alaposan feltehető, hogy a javasolt személy kinevezése „az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná”.

Sólyomék ezzel egyértelműen kimondták, amit persze eddig is tudtunk, jelentette ki a feleségem, miután végigolvasta az AB határozatát, hogy a köztársasági elnöknek gyakorlatilag minden esetben ki kell neveznie a miniszterelnök által jelölt személyt. Kivéve persze, jegyeztem meg, ha mondjuk Göbbels még élne és Antall őt jelölte volna a tévébe alelnöknek. Vagy Mengelét tiszti főorvosnak, tettem hozzá, hogy fokozzam a tétet. Azért a nyilvánosság előtt visszafogottan kellene érvelni, figyelmeztetett a feleségem. Ezzel egyetértek, helyeseltem. Egy dolog, hogy a szabaddemokraták totális vereséget szenvedtek, folytattam, de a nyilvánosság szemében ez elsősorban Göncz Árpád veresége. Az elnök presztízsét pedig óvnunk kell, amennyire lehetséges, tettem hozzá.

Annál is inkább, jegyzi meg a feleségem, mert Göncz alkotmányjogi felfogását, amelyet a kérelemre tett észrevételeiben megfogalmaz, az alkotmánybíróság pontról pontra cáfolja. Közbevetésemre, miszerint helyesebb, ha az SzDSz alkotmányjogi felfogásáról beszélünk, megrázza a fejét: Legfeljebb az SzDSz aktuális felfogásáról, mert eddig az ellenkezőjét vallották. A lényeg viszont az, folytatja, hogy Göncz nevében írják. S olyanokat, mutat rá a kezében lévő határozatra, hogy a végrehajtó hatalmat az elnök és a kormány közösen gyakorolja. S ebből szűrik le a következtetést, mondja, miközben keresi a szövegben a megfelelő részt, hogy a nemzeti média és a honvédség körébe tartozó vezetők személyében a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek egyetértésre kell jutnia egymással. Nos, ezekre a téves elképzelésekre az alkotmánybíróság döntése után immár senki sem hivatkozhat, jelentettem ki a feleségemnek. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ebben, pontosabban: ebben sem lett igazam…

* * *

A határozat kihirdetésének másnapján Antall szobájában ülök. A szabaddemokrata frakció déli sajtótájékoztatójáról szaladtam át, ahol Hack Péter értékelte az alkotmánybíróság határozatát. Nem fogod elhinni, mesélem Antallnak, de Hack kijelentette, hogy a határozat áttanulmányozása után megállapítható: az elnök semmi olyat nem tett, ami ennek a döntésnek nem felelt volna meg. Antall rövid hallgatás után kimérten válaszol: Tehát az alkotmánybíróság döntése után is azt állítják, hogy a köztársasági elnök hatásköre kiterjed a miniszterelnök által jelölt személyek kinevezésének megtagadására, foglalja össze a helyzetet. Én se hittem volna, rázom meg a fejemet, hogy a fehérre azt mondják, hogy fekete, de úgy látszik így állunk. Arra persze nem adtak magyarázatot, folytatom, hogy Király Edit, vagy Chrudinák, esetleg Hankiss intendánsainak alelnökké történő kinevezése miért is okozna súlyos zavarokat az államszervezet működésében. Elsütöm neki Göbbelset és Mengelét, de nem veszi a lapot, hanem témát vált, talán azért is, hogy a jó ízlés keretébe terelje a beszélgetést. Egyébként írtam Árpádnak egy levelet, meséli, szeretném, ha nem élné meg személyes vereségként az alkotmánybíróság ítéletét. Mert nagyon fontos, folytatja, hogy rendeződjék a kettőnk közötti kapcsolat. Ez rajtam biztosan nem fog múlni, jelenti ki határozottan, majd hozzáteszi: Persze ehhez az kell, hogy ezután ne az SzDSz álláspontját, hanem az alkotmányt tekintse mérvadónak.

Kérésére Rózsa Mariann behozta a levelet. Nem adok másolatot, mondta a miniszterelnök, de itt elolvashatod. Magánlevél ugyan, jegyezte meg, de Árpád úgyis odaadja majd a sajátjainak. Adhatja nyugodtan, tette hozzá és elmosolyodott, tőlük biztosan nem fog kiszivárogni. Leült az íróasztalához, én pedig olvasni kezdtem a levelet.

„Tisztelt Elnök Úr, Kedves Árpád!
Úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság döntéshozatala időszakában nem lett volna ildomos akár hivatalosan, akár magánemberként megszólalnom. Hivatalosan most is csak akkor fogom tenni, ha megkérdeznek és nem tudom elkerülni. de abban biztos lehetsz, hogy a köztársasági elnöki tisztség (méltóság) tekintélyének a megőrzése és érvényesítése a célom.
Az 1989. évi kerekasztal-tárgyalásokon részben nem akarták még a köztársasági intézmény helyreállítását, részben egy teljesen formális funkció volt az ellenzéki pártok célja. Az alkotmányjogi bizottságban a honvédség főparancsnokának tisztét is magam vittem keresztül.

Ez pontosan így volt, idézem fel a két évvel ezelőtti időszakot, amikor ott ültünk egymás mellett, és nem is értettem pontosan, hogy miért erősködik Antall ebben a kérdésben.

Az SzDSz a miniszterelnökhöz akarta telepíteni ezt is, de facto ugyanis a miniszterelnök gyakorolta már az átmeneti időben, miután korábban az MSZMP főtitkára volt a néphadsereg főparancsnoka, de alkotmányjogi elemként közjogi érzékem, az európai és magyar hagyományok azt diktálták nekem – lévén korábban a király és a kormányzó a legfőbb hadúr, amely azonos alkotmányjogi értelemben a főparancsnokkal -, hogy ragaszkodjam a megvalósult konstrukcióhoz. De sohasem hittem, hogy ezt valaki félreértelmezheti és az Alkotmányból nem fakadó de facto szerepkörrel kívánja felruházni.”

Ez fontos és tapintatos mondat, gondolkodom el egy pillanatra, mert az alkotmánybíróság határozatából az is következik, hogy az elnök a honvédség parancsnokának nem szolgálati elöljárója, ahogyan – nyilván a szabaddemokraták javaslatára – Göncz a taxisblokád idején főparancsnoki hatáskörét értelmezte.

Tovább olvasom a levelet: Antall részletesen leírja, hogyan került sor Göncz Árpád megválasztására. Kezdve attól, hogy még a választások előtt Mécs Imrének felvetette Göncz személyét, „mint egy adott politikai szituáció lehetséges jelöltjét”, akit szívesen támogatna. Aztán részletesen beszél az MDF-SzDSz megállapodásról, mondván, hogy: „pártod ajánlatában nem voltál az elsők között”. Egészen addig, hogy Göncz egyhangú megválasztását a koalíciónál egyértelműen bevetett személyes befolyásával érte el, amihez hozzáfűzte: „Hiszen akkor már a kormánypárti és ellenzéki feszültségek, a paktummal szembeni ellenérzések más megoldást sugalltak. Ezt azonban a magam részéről elfogadhatatlannak tartottam, és személyes felelősségemet kötöttem hozzá.” Remélem, mindennek a felidézése nem sérti majd Göncz hiúságát, villan át az agyamon, de ezt az érzést a következő mondatok tompítják: „Félreértések elkerülése végett ezt nem azért rögzítem, mert ezért bármit vártam volna, vagy várnék. Eszem ágában sincs úgy beállítani, mintha „nekem köszönhetnéd a köztársasági elnökséget”. Ez egy olyan politikai megoldás volt, amire kettőnk egyénisége, személyes barátsága jó alapnak tűnt, és a nemzeti érdeket szolgálta.” Még egyszer át kell futnom ezt a részt, hogy megnyugtassam magamat: Nem, ezek mind tények, ezen nincs miért megsértődni. Aztán folytatom az olvasást.

„Meggyőződésem az, hogy a mai magyar Alkotmányban megfogalmazott köztársasági elnöki jogkör rendkívül alkalmas arra, hogy pártok felett álló, a napi politikai harcokban részt nem vevő, a nemzet egyetemességét kifejező államfő legyen. A köztársasági elnök azonban nem politizálhat a kormány helyett, nem mutathat kifelé sem olyan külpolitikai vagy belpolitikai szerepkört, ami a parlamentáris köztársaság vagy az alkotmányos monarchia rendszerével ellentétes. Igen nagy lehetőséged van a Magyar Köztársaság elnökeként a kormánnyal összhangban ellátni bizonyos diplomáciai feladatokat, de a felelősség mindenben a kormányé. Előttem egy pillanatig sem volt kétséges a köztársasági elnök és a miniszterelnök jogköre. Annál kevésbé, mert a jelenlegi Alkotmányt lényegében Tölgyessy Péterrel ketten alkottuk meg, mások segítő részvételével. Éppen ezért tartottam rendkívül szerencsétlennek, hogy Téged olyan magatartásra, kijelentésekre (például jogkörbővítés) inspiráltak, ami vitathatatlanul pártpolitikai érdekeken alapult. Az SzDSz számos stratégiai és taktikai hibája között elkövette azt, hogy előbb egy hatalom nélküli, kedves „vicces” köztársasági elnöki tisztet (T.G.M.) akart megalkotni, bonapartizmussal (T.P.) rémisztgetve a népet, majd pedig egy kormányt, parlamentet kiegyenlítő prezidenciális köztársasági rendszert akart becsempészni a közéletbe. Az elmúlt évtizedek megfosztottak Téged az 1944-45-ben elindult politikai pályád folytatásától, és a Te aktív egyéniséged miatt nehezen viselted és viseled talán a kormányzati állásfoglalásoktól való távolmaradás kényszerét, amit emberileg megértek, de alkotmányjogilag és a politikai felelősség következtében megoldhatatlannak tartok. Nem hiszem, hogy bárki előtt komolyan kellene azt kifejezésre juttatni, hogy semmiféle „diktatórikus” ambíciók nem fűtenek. Minden lehetőséged meg van arra, hogy kimaradjál a népszerűtlen intézkedésekből, és éppen olyan népszerű, a politikai erkölcs magaslatán álló tekintélyes államfő légy, mint Weizsacker, Herzog, vagy az alkotmányos monarchák némelyike. Én ebben csak segítségedre lennék, mert annyiban vagyok „tekintélyelvű”, hogy a magyar államfő közjogi méltóságát rendkívül fontosnak tartom. Ezt mind a királypárti, mind a köztársasági hagyományok megkövetelik. Kettőnk tevékenységének jogszokás-teremtő szerepe is van és lehet. Ez is közös felelősségünk.”

Nagyszerű levél, állapítom meg magamban, amikor a végére érek, emberileg hiteles, közjogilag meggyőző. A miniszterelnök, miközben olvastam, diktált valamit Rózsa Mariannak, most éppen egy telefonban van. Megvárom, amíg befejezi. Felállok és leteszem az asztalra a levelet. Remélem, Árpi bácsira is olyan hatással lesz, mint amilyennel rám volt, mondom Antallnak. Majd meglátjuk, feleli a miniszterelnök. Mindenesetre igazad van, jegyzem meg búcsúzóul, ezt a levelet a szabaddemokraták nem fogják kiszivárogtatni.

Dokumentum: Antall József levele Göncz Árpádhoz

* * *

A miniszterelnök haláláig folytatta az egyre reménytelenebb harcot. Nem önmaga igazáért, nem is csupán a média-egyensúly megteremtéséért, hanem mindenekelőtt az alkotmányosság helyreállításáért. Miközben tudta, hogy a közvélemény nem érti meg az ő szempontjait, a köztársasági elnökkel folytatott vitáját pártpolitikai küzdelemnek, rosszabb esetben személyes presztízsharcnak tekinti, olyan harcnak, amelyben a többség a köztársasági elnöknek ad igazat, s amely jelentősen rontja az ő megítélését.

Antall mindezt pontosan tudta, de nem engedhetett, mert tisztában volt a felelősségével is. „Kettőnk tevékenységének jogszokásteremtő ereje is van és lehet. Ez is közös felelősségünk.” – írta az alkotmánybíróság első döntését követő napon, Göncz Árpádhoz intézett hosszú levelében, amelyet ott, a miniszterelnök szobájában folytatott beszélgetés során én is elolvashattam. A felelősség valóban közös volt, a köztársasági elnök azonban a ráeső részt nem vállalta. Antall Józsefnek ezért a teljes felelősséget – annak minden hátrányos következményével együtt – egyedül kellett vállalnia.

A miniszterelnök a médiaháborút elveszítette, de az 1989-90 folyamán létrejött demokratikus Magyarország közjogi struktúrájának megőrzéséért folytatott harcot megnyerte. Sikerült megakadályoznia, hogy az ellenzéki pártok – elsősorban a szabaddemokraták – hatalmi ambícióik szolgálatában, alkotmányellenes eszközökkel, a sajtó és a véleményformáló értelmiség túlnyomó részének aktív támogatásával kiterjesszék a köztársasági elnök hatáskörét, és ezzel maradandó károsodást okozzanak a konszenzussal kialakított, parlamentáris közjogi berendezkedésben.