(Videókkal)

1989-90-ben két fontos politikai megállapodásra került sor, amelyek főszereplője Antall József volt. Mindkettő jelentős szerepet játszott a demokratikus magyar jogállam létrejöttében. Ennek ellenére mindkét megállapodás a pejoratív értelmű „paktum” megjelöléssel rögződött a köztudatban. Az egyik az állampárt és az Ellenzéki Kerekasztal között 1989. szeptember 18-án jött létre, a másikat a választások után az első két helyezett párt, az MDF és az SZDSZ kötötte egymással. Antall Józsefet mindkettő miatt keményen támadták, megalkuvással, sőt árulással vádolták. Az állampárttal kötött megállapodást az Ellenzéki Kerekasztalon belül kisebbségben maradt SZDSZ és Fidesz, a szabaddemokratákkal kötött megállapodást elsősorban Antall saját pártján belül támadták.

Tény, hogy minden megállapodás engedményeket tartalmaz az ellenféllel szemben. Az Antall József által tett engedményekre azonban szükség volt. Az MSZMP-vel kötött megállapodás esetében a szabad választások, az MDF-SZDSZ megállapodás esetében pedig a kormányzáshoz szükséges törvényi feltételek megteremtése érdekében.

Az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között 1989. szeptember 18-án létrejött megállapodásra a szabad választások megtartásához szükséges törvények, köztük egy átfogó alkotmánymódosítás elfogadása érdekében volt szükség. Ezek a törvényjavaslatok – az MSZMP-vel megkötött kompromisszumokkal együtt – az Ellenzéki Kerekasztal közös álláspontját tartalmazták, és garanciát jelentettek egy szabad parlamenti választás korrekt lebonyolítására. Az l989. október 23-án kikiáltott Magyar Köztársaságot megteremtő alkotmánymódosítás – Antall József javaslatára – a magyar történelmi hagyományoknak megfelelő parlamentáris rendszert hozott létre, és lényegében visszatérést jelentett az 1945. évi utolsó szabad választások nyomán létrejött Nemzetgyűlés által megalkotott köztársasági államformához. A parlamentáris közjogi rendszerekben a köztársasági elnök nem vesz részt a politikai döntésekben, hanem a nemzet egységét reprezentálja. Ezzel összhangban, ezekben a rendszerekben a köztársasági elnököt kevés kivétellel a parlament választja. Az alkotmánymódosítás a köztársasági elnök jogkörét és megválasztásának módját ennek megfelelően határozta meg.

Az 1989. szeptember 18-ai megállapodásban az EKA többsége, élén Antall Józseffel – a köztársasági elnök jogkörének érintése nélkül – elfogadta azt, hogy a köztársasági elnököt első alkalommal, még a parlamenti választást megelőzően, a nép válassza meg, ami Pozsgay Imre köztársasági elnökké választását valószínűsítette. Ez volt a feltétele annak, hogy az MSZMP – eredeti, „erős” köztársasági elnökre vonatkozó koncepciójával szemben – elfogadja a parlamentáris demokráciának megfelelő, politikai döntési jogkörrel nem rendelkező köztársasági elnöki jogintézményt, továbbá azt, hogy – a szintén a megállapodással elfogadott, egyenlő feltételeket biztosító választójogi törvény alapján – a köztársasági elnök megválasztásától számított 90 napon belül megtartsák a parlamenti választásokat.

Videó 13. „A rendszerváltó megállapodásról”

A másik fontos és máig vitatott megállapodás: a választások után, 1990. április 29-én megkötött MDF-SzDSz megállapodás megteremtette a demokratikus kormányzás még hiányzó feltételeit és olyan jogállami passzusokat iktatott az alkotmányba, amire a kerekasztal-tárgyalásokon még nem volt lehetőség. A megállapodás értelmében az SzDSz hozzájárult ahhoz, hogy a kormányzáshoz feltétlenül szükséges törvények kikerüljenek a kétharmados törvények köréből, az MDF pedig ahhoz, hogy Göncz Árpád, az ellenzéki SzDSz politikusa legyen a Magyar Köztársaság elnöke.

Az MSZMP-vel megkötött 1989. szeptember 18-ai megállapodást a vádaskodók „Antall-Pozsgay paktumnak” titulálták, mondván, Antall József – ellenzéki társait elárulva – azért állapodott meg az MSZMP-vel, hogy ő legyen a miniszterelnök, s cserében elfogadta, hogy az állampárt törekvésének eleget téve Pozsgay Imre legyen a köztársasági elnök. Ezt a vádaskodást a tények cáfolják. A parlamenti választások győztesének elnöke ugyan valóban a potenciális miniszterelnök, a megállapodás aláírásakor azonban Antallnak még semmilyen funkciója nem volt az MDF-ben, és a párt választási győzelmét senki sem garantálhatta. Az ugyan valószínű, bár az sem biztos, hogy egy nép általi választáson Pozsgay nyert volna, de az is tény, hogy az állampárt ezzel a feltétellel fogadta el azt a közös ellenzéki követelést, hogy belátható időn belül szabad parlamenti választások legyenek, a közösen kidolgozott, korrekt törvényi feltételek mellett. Ennek ára – Pozsgay esetleges megválasztása, az Alkotmányban rögzített minimális köztársasági elnöki jogkörrel – semmiképpen nem jelentette az ellenzék érdekeinek elárulását, ahogyan azt a megállapodást alá nem írók állították.

Az 1990. április 29-én aláírt MDF-SzDSz megállapodással kapcsolatban Antall Józsefet érő, máig tartó vádaskodásokat pedig az „Egy paktumos emlékezése” című cikkek, s a bennük hivatkozott dokumentumok egyértelműen cáfolják. Ezeket kiegészítve a támadások egy sajátos forrására szeretném felhívni a figyelmet. Antall megjelenéséig az MDF vezetőinek jelentős része – mindenekelőtt Bíró Zoltán, a szervezet akkori vezetője – Magyarország demokratikus átalakulását az állampárton belüli változásoktól, a Pozsgay Imre által vezetett nemzeti reformerek felülkerekedésétől várta, és a magát „sem nem ellenzéki, sem nem kormánypárti” mozgalomként meghatározott szervezet feladatát ennek elősegítésében látta. Ugyanakkor a radikális ellenzékkel, a későbbi szabaddemokratákkal szemben az MDF vezetői többségének erős fenntartásaik voltak, és ez az ellenszenv kölcsönös volt.

Antall viszont egy ellenzéki pártot csinált a mozgalomból, és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során – egészen a szeptember 18-ai megállapodásig – szorosan együttműködött a szabaddemokratákkal. Ennek során az MSZMP – Pozsgay Imrének szánt – erős köztársasági elnöki intézmény létrehozására vonatkozó törekvését velük együtt hiúsította meg. (Mellesleg az így létrehozott közjogi konstrukció az Antall-Göncz konfliktus során éppen az SZDSZ hatalmi inspirációi elé állított alkotmányos korlátot.) Végül „bűneit” Antall József azzal tetézte, hogy a győztes választások után politikai megállapodást kötött a szabaddemokratákkal, mert úgy ítélte meg, hogy az adott helyzetben az ország érdekében erre van szükség. Nos, Bíró Zoltán mindezt nem tudta megbocsátani, és az események után negyed századdal is – immár a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet főigazgatójaként – Antall József és az MDF-SZDSZ megállapodás kérlelhetetlen bírálója.

Mindezt összefoglalva: Antall József, amikor politikai megállapodást kötött az állampárttal és a szabaddemokratákkal, az ország érdekében cselekedett, s a rendelkezésre álló alternatívák közül mindkét esetben azt választotta, amely az adott helyzetben a lehető legkövetkezetesebb változásokat segítette elő.

A Nemzeti Kerekasztal tárgyalások eredményeképpen aláírt megállapodás tette lehetővé, hogy Magyarországon szabad választások legyenek. A tárgyalásokon az MDF – mint az Ellenzéki Kerekasztal meghatározó szereplője – az állampárt ellenfeleként vett részt. Ennek alternatívája az állampárt reformszárnyával való összefogás lett volna. Antall színrelépése előtt az MDF vezetőinek többsége ez utóbbi alternatívát támogatta, amely a szabad választások után egy – nyilván megújult, nemzeti-reformer – MSZ(M)P-vel való közös kormányzáshoz vezetett volna. A kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen megszületett megállapodás alapján lebonyolított szabad választásokon viszont ellenzéki győzelem született. Ez pedig a rendszerváltozás következetes végrehajtására nagyobb esélyt kínált, mint egy MDF-MSZ(M)P) koalíció.

Megjegyezzük, hogy az az SzDSz, amely megalkuvással, sőt árulással vádolta Antall Józsefet, amiért aláírta az MSZMP-vel megkötött – nem mellesleg általuk meg nem vétózott – megállapodást, 1994-ben koalícióra lépett az állampárt utódpártjával, amely koalíciót az MDF az 1989-es kerekasztal tárgyalásokkal és az ott kidolgozott megállapodás aláírásával kerülte el. Ugyanúgy, ahogy az SzDSz-szel közös kormányzást az 1990. április 29.-én megkötött egyszeri megállapodással.

Azok, akik az SzDSz-szel szembeni ellenszenvük miatt eleve bírálták a szabaddemokratákkal kötött megállapodást, illetve azok, akik – a radikálisan kommunistaellenes SzDSz pálfordulását tapasztalva, vagy Göncz Árpád alkotmányellenes, pártos, és hatáskörét (alkotmánybírósági döntésekkel szembeszegülve is) túllépő tevékenységét látva – utóbb jutottak arra a következtetésre, hogy helytelen volt megállapodást kötni az SzDSz-szel, éppen azt nem veszik figyelembe, hogy a „paktum” alternatívája az SzDSz-szel közös kormányzás, a nagykoalíció lett volna. Ez pedig lényegesen nagyobb befolyást engedett volna a szabaddemokratáknak, mint amilyet az egyszeri megállapodással az SzDSz magának biztosítani tudott. A megállapodást bírálók közül egyébként olyannal még nem találkoztam, aki akár utólag is megnevezett volna egy szabaddemokraták köreihez tartozó személyt, aki a nemzet egységét megjelenítő, pártok felett álló köztársasági elnöki tisztség betöltésére Göncznél alkalmasabb lett volna, bár nincs kizárva, hogy lett volna ilyen. De hogy 56-os múltja, kisgazda gyökerei és a kormányfőhöz fűződő kapcsolata alapján Göncz látszott erre a legalkalmasabbnak, az utólag sem vitatható.

Antall József tehát az ellenzék informális vezéreként a hajdani állampárttal, és potenciális kormányfőként a legnagyobb ellenzéki párttal azért kötött politikai megállapodást, hogy elkerülje velük a koalíciót. Mert a következetes rendszerváltozás és az ország hosszú távú érdekei szempontjából így látta hasznosnak.

A rendszerváltó megállapodások politikai küzdelemben születtek és politikai érdekeket, köztük egyéni ambíciókat is sértettek. Természetes hát, hogy megítélésük ellentmondásos. Miként a szereplők, s főleg a főszereplő, Antall József megítélését is színezik a politikai megfontolások, személyes elfogultságok.
Az eltérő értékelések azonban nem változtatnak a tényeken.

Ugyanakkor az is tény, hogy a politikai küzdelmek, egyéni ambíciók dacára az 1988 és ’90 közötti időszakban a politikai osztály ¬– alapvetően új szereplőkkel – kiválóan vizsgázott. Felelősségtudatból, kompromisszumkészségből és mértéktartásból. Antall József esetében azonban ez a politikai magatartás nem az aktuális helyzetből következett, hanem egész személyiségéből fakadt. Ezért – sokakkal ellentétben – ő akkor is hű maradt ezekhez az eszményekhez, amikor 1990-ben, a szabad választások után a politikai helyzet alapvetően megváltozott. Tölgyessy Péter találó megfogalmazása szerint Antall „belülről vezérelt ember volt a kívülről vezérelt emberek korában”.

Kónya Imre