(Videóval)

A Magyar Nemzet 2015. április 10-ei számában „A tapolcai választás tétje” című írásában Fricz Tamás a következőket állítja: „Ma már szerencsére pontosan tudhatjuk, Kahler Frigyesnek, a kitűnő alkotmányjogásznak, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kutatójának egy nemrég megjelent könyvéből (Az igazság Canossa-járása, Antológia 2014.), hogy Horn Gyula, az MSZP és Antall József között lényegében véve alku köttetett arról, hogy Magyarországon nem lesz semmiféle lusztráció és történelmi igazságtétel…Úgy tűnik ma már, hogy Antall József fogott ember volt, úgy tűnik, hogy az MSZP, Horn Gyula, Antall József illetve Sólyom László jó magyar szokás szerint „lemutyizta” a rendszerváltást.”

A cikk elolvasásához kattintson a képre:

Ha az embernek sikerül túltennie magát azon a felháborodáson, amely e hazugság olvastán elfogja, akkor megpróbálja higgadtan cáfolni az állításokat. Először is az igazságtételre – abban a részében, amelyben valóban elmaradt – nem valamiféle alku következtében, hanem más okokból nem került sor. A Zétényi Zsolt, MDF-es képviselő által beterjesztett igazságtételi törvényjavaslatot például csak a kormánykoalíció képviselői szavazták meg (az MSZP és a Fidesz ellene szavazott, az SzDSz tartózkodott). A köztársasági elnök az ellenzék mellé állt és nem írta alá a törvényt, hanem az Alkotmánybírósághoz fordult, amely alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette azt. Figyelemre méltó, hogy nem sokkal ezután Németországban elfogadtak egy hasonló törvényt, amelyet a Karlsruhe-i alkotmánybíróság alkotmányosnak minősített. Igaz, ott a kelet-német kommunista utódpárt kivételével valamennyi parlamenti párt megszavazta a javaslatot. Ha nálunk is így lett volna, és az MSZP kivételével az ellenzék is felsorakozik a Zétényi-törvény mögött, kizárt dolog, hogy az Alkotmánybíróság fellépett volna ellene.

Tény, hogy a Magyar Demokrata Fórum igazságtételi törekvései (Justitia-terv, Kónya tanulmány, Zétényi-törvény) masszív ellenállásba ütköztek. Az ellenzéki pártok, az őket támogató és a médiában sokat szereplő értelmiségi csoport, valamint a sajtó túlnyomó része nem csupán ellenezte ezeket a törekvéseket, hanem minden alkalommal valóságos rágalomhadjáratba kezdtek, mondván: a kormánykoalíció átlépi a jogállami határokat és „boszorkányüldözésbe” kezdett. Egy héttel a Zétényi-törvény elfogadása után már feljelentések tízezreiről beszéltek, és Pető Iván, az SzDSz frakcióvezetője a velem folytatott vitában azzal riogatta a televízió nézőit, hogy a törvény elfogadása következtében el fog szabadulni a pokol. Ez a hisztériakeltés minden esetben nagyon is hatásos volt. Persze az átalakulás tárgyalásos jellege és a létrehozott jogállami keretek eleve korlátot szabtak a radikális megoldásoknak. Nem kell tehát alkukat, paktumokat vizionálni ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk arra, miért volt olyan csökevényes az igazságtétel.

Káhler Frigyes a közelmúltban megjelent és Fricz Tamás által hivatkozott könyvében Horn Gyula 1991. november 13-án, a Zétényi-törvény megszavazását követő héten elhangzott, meglehetősen zavaros parlamenti beszéde nyomán jut arra a következtetésre, hogy lehetett valamiféle „gentlement’s agreement” az MSZMP és az ellenzék között, és ebbe belekeveri Antall József személyét. Aztán idézi a miniszterelnök két héttel később elhangzott felszólalását, és megállapítja, hogy Antall ebben nem cáfolta az MSZP elnökének azt az állítását, miszerint a kerekasztalnál létrejött volna valamiféle gentlement’s agreement, arra vonatkozóan, hogy nem lesznek felelősségre vonások.

Horn az említett zavaros felszólalásában valóban célozgatott ilyesmire. A miniszterelnök ezen az ülésen nem vett részt, de én frakcióvezetőként – és az Ellenzéki Kerekasztal szervezőjeként azonnal visszautasítottam Horn Gyula állítását. A következőképpen fogalmaztam: „Itt, a Házban, többször elhangzott az utóbbi időben - és most Horn Gyula is erre utalt - a háromoldalú tárgyalások idején kötött állítólagos hallgatólagos megállapodás. Én, mint az Ellenzéki Kerekasztal szervezője, felelősségem tudatában mondhatom, hogy semmi ilyesmiről szó nem volt."

Káhler Frigyes erről nem tesz említést. A miniszterelnöknek viszont felrója – és messzemenő következtetésre jut belőle – hogy két héttel később elhangzott felszólalásában nem cáfolta az MSZP elnökének állítását. De miért is kellett volna ezt megtennie, amikor frakcióvezetője ezt már azon melegében megtette? Ráadásul egy olyan felszólalásban, amelynek célja az ellenzék és a sajtó által a Zétényi törvény elfogadása és a „Kónya-Pető vita” után keltett hisztéria visszautasítása volt, hogy a koalíció nem törvényes igazságtételre, hanem „boszorkányüldözésre” készül? S hogyan lehet ennek alapján arra a következtetésre jutni, hogy „a hatalmat átadók és átvevők között volt egyfajta megállapodás az átfogó igazságtétel mellőzésére”? Amit aztán Fricz Tamás úgy személyesít meg, hogy „Horn Gyula, az MSZP és Antall József között lényegében véve alku köttetett arról, hogy Magyarországon nem lesz semmiféle lusztráció és történelmi igazságtétel”.

De mindez egy prekoncepció alapján kialakított megalapozatlan vélemény csupán, s önmagában nem igényelne válaszadást. Miként az a bulvársajtóba (vagy „bulvárpolitikába”) illő színvonaltalan megállapítás sem, hogy „az MSZP, Horn Gyula, Antall József illetve Sólyom László jó magyar szokás szerint „lemutyizta” a rendszerváltást.”

Az az elképesztő állítás viszont, hogy Antall József „fogott ember” lett volna, már nem csak történelemhamisítás, hanem aljas rágalom, súlyos kegyeletsértés. Erre reagálni: becsületbeli ügy. Ugyanakkor nehéz mindezt indulat nélkül megtenni, de megpróbálom.

A miniszterelnök ellenfelei nehezen fogadták el, hogy Antall József végig tiszta tudott maradni a Kádár-rendszer legnehezebb évtizedeiben. Nehezen fogadták el, hogy van egy ember, aki túléli a diktatúrát, s közben semmi olyat nem tesz, amiért egy kicsit is restelkednie kellene.

A liberális oldalhoz sorolt történész, Rainer M. János tüzetes kutatást végzett az Antall Józsefre és édesapjára vonatkozó titkosszolgálati anyagokban. Kutatása eredményét „Jelentések hálójában” című könyvében tette közzé. Ebből kiderül, hogy Antall Józsefet 1957-től 1989-ig folyamatosan megfigyelték a kommunista állambiztonság emberei. A jelentésekből egy olyan személyiség képe bontakozik ki, aminek alapján érthető, hogy a titkosszolgálatokban fel sem merült, hogy Antall Józsefet megpróbálják beszervezni. A könyvben közzétett dokumentumok alapján a néhai miniszterelnök szinte megdicsőül.

Ehhez képest, több mint húsz évvel Antall József halála után akad valaki – ráadásul a magát jobbközépnek valló oldalról – aki azt az elképesztő vádat fogalmazza meg, hogy a miniszterelnök „fogott ember” volt. Fricz Tamás cikkének alcíme: „Fennáll a veszélye annak, hogy a hatalom elfelejti, kinek mit köszönhetett.” Az egzisztenciális aggodalmakat megértem. De miért kell ebbe a „mai kocsmába” Antall Józsefet és a rendszerváltoztatást belekeverni?

Bíró Zoltánnak egyébként – Antall elődjének az MDF élén – már korábban is voltak olyan nyilatkozatai, amelyben Antall Józsefet „küldött embernek” nevezte. Ezt azonban mindenki egy sértett ember nevetséges vádaskodásának minősítette, és senki sem foglalkozott vele. Időközben azonban Bíró egy egész történeti intézetet kapott. S lám, a Rendszerváltást Kutató Intézet keretében Káhler Frigyes megfogalmaz egy megalapozatlan gondolatsort valamiféle gentlement’s agreementről, ami Antall és a kommunisták között jött volna létre a felelősségre vonás elmaradásáról. Ezt kollégája, Fricz Tamás tovább gondolja és a Magyar Nemzetben leírja: Antall József „fogott ember” volt. Ugyanazt, amit az MSZMP-ből a rendszerváltás hajnalán kizárt, népi baloldali főigazgató – kicsit finomabban – már évekkel ezelőtt megfogalmazott…

Mindezt egy olyan miniszterelnökről állítja a szerző, aki a haza szolgálatát az életénél is többre becsülte. Ha elolvassa Antall József orvosainak írt leveléből az alábbi részletet, talán elgondolkodik a cikkében magának tulajdonított erkölcsről, és a kimondott szóért viselt felelősségről:

„Tiltakoztatok az ellen, hogy nem vállalom a jobb esélyt adó, de a munkám folytatását korlátozó, majd lehetetlenné tevő kezelést. Meg akartatok mindent tenni az ember meggyógyítása érdekében, de nekem a miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán – a dolgok jó előkészítése mellett – a halálom is szolgálatot tehet az emberi érzések, a nemzeti elkötelezettség és a nemzeti egység érdekében. Elszánt, kemény, munkabíró embernek, a halált a haza érdekében bármikor vállaló embernek nevelt nagyapám, apám, anyám és a Piarista Gimnázium. Ha észre fogom venni, hogy a betegségtudatom rossz hatással van a döntéseimre, fogom tudni a kötelességemet."

Kónya Imre